D. negyven év körüli egyetemi tanár. Görögországból származik, felesége is görög, itt élnek már hosszú évek óta, gyerekeik itt születtek. D. összehasonlító irodalomtörténész, beszél, illetve olvas vagy húsz nyelven, minden érdekli, és mindennel és mindenkivel foglalkozik, ír esszét és verset angolul, fordít újgörögből, latinból, olaszból, románból angolra, rajzol, fényképez és muzsikál. Közben tanít, happeningeken vesz részt, mindenre jut ideje, még olvasásra is, meg arra is, hogy az itteni fél világgal fél éjszakákon át elbeszélgessen és amúgy délkelet-európai szenvedéllyel vitatkozzék. Sokoldalúsága létforma, nem a bizonytalanság jele, nem is kompenzáció, hanem önironikusan komoly játék a lehetőségekkel. Olyan, mint a jól csiszolt gyémánt – most jut eszembe, hogy ötvösködik is –, mely visszaveri a környező világ minden dimenzióját. Hallgatóit egy szürrealista vers elemzése közben arra sarkallja, hogy megismerkedjenek a görög–római mitológiával vagy az európai középkor lovagmondáival, de egyben a matematikai költészettannal is. Gyerekeivel kizárólag görögül beszél, de ha nagy ritkán hibát ejtenek egymásközt angolul, helyesebben amerikaiul beszélve, megrója őket. A két kislány indiánosdit játszik teljes hadifelszerelésben, de karácsonyfát nem kapnak, mert az Görögországban nem szokás. De ő az a ritka ethnic – ahogy itt a nem angolszász és nem színes bőrű bevándorlókat vagy azok leszármazottait nevezik –, aki nem akar bezárkózni és nem akar asszimilálódni.
A statisztikák szerint Amerikában 14 millió első- és másodnemzedékbeli ethnic él, de minden egykori ethnic bevándorolt leszármazottainak a száma már 40 millióra rúg (Time, 1972. október 30). Ez utóbbi huszonhat asszimilálódott, és szinte már csak neve jelzi egykori származását. A tizennégymillió viszont még nem tudott asszimilálódni, leginkább gazdasági okok miatt, mert az elkülönülést, a nyelvi felemásságot elsősorban a vagyoni lehetőségek határozzák meg, a magasabb iskolázottság hiánya, az óhatatlan alulmaradás a versenyben. Nem ismerem még az etnikai szigeteket, és nem tudom milyen a társadalmi és szellemi rétegződésük, de akikkel itt megismerkedtem, azok csodálkozva hallgatják a mi nemzetiségi létformánkról szóló híradásaimat, egyben azonban értetlenül is. Számukra az asszimiláció az egyetlen életcél, s közülük az a megelégedett, aki már föladta egykori énjét, akit már befogadtak, nem kezelnek külön kategóriaként.
D. szerint mind az asszimiláció, mind az elszigetelődés maga a halál, ő tökéletesen érti, amit magunkról mesélek, de én nem tudom, meddig győzi egyedül az ár ellen. Lehet, hogy töretlenül sokáig, a kivételek és kivételezettek (mert tehetségük öntörvényei szerint élők), a különcök legyőzhetetlen makacsságával fittyet hányva a környező világnak… Egyébként nála ismerkedtem meg amerikai indiánokkal, két házaspárral Thanksgiving napján (minden év novemberének negyedik csütörtökjén ünnepük, az első bevándorlókra, a Pilgrimmekre emlékezvén, illetve megajándékozván egymást a családban és barátok között, egyben óriási pulykamennyiségeket fogyasztva). Fura módon, mind a négyen biológiailag asszimilálódottak, szőkék, fehér bőrűek, csak a szemük vágása árulkodik valamelyest egy más faj vonásairól, de egyöntetűleg azt állítják, hogy lelkileg nem tudnak alkalmazkodni, s bár anyanyelvűekként beszélik az angol amerikai változatát, mindnyájan használják az indián jelbeszédet. Meg is mutatták, orcátlanság lenne részemről azt állítani, hogy el akartak kápráztatni, bár éltem a gyanúperrel, de végül is eszembe jutott, hogy D. régi ismerősei, sőt a jelek szerint már-már a barátai, előtte mégse színészkednének.
Mindez csak járatlanságom és a, már ismert sajátosságok világához való vaksi tapadásom első reakciója lehetett, mióta itt vagyunk, számtalan cikket olvastam az indiánok helyzetéről, ami úgy került a lapok első oldalaira, hogy 9tszáz indián elfoglalta Washingtonban az Indián Ügyek Irodáját. Tárgyalni mentek, de mivel senki se fogadta őket, tiltakozásul elbarikádolták magukat a kérdéseik megoldására hivatott hivatalban, mivel szerintük a hivatal nem működik jól. Chuck, a néprajzos szerint bűnösen működik. Megkérdeztem tőle, mi ennek a tiltakozási akciónak a jelentősége. „Ezzel – mondta – sok minden megkezdődött.“ Majd feleségéhez fordulva mutogatva közölt vele valamit. Amaz csak bólintott. D. ragyogó szemekkel nézte őket, ki tudja, gyémánt agya már őket is érti.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 5. számában, 1973. február 2-án.