Pető Andrea történész, a Közép-európai Egyetem (CEU) társadalmi nemek tudományának professzora és a CEU Demokrácia Intézet kutatója. A tudományos szabadság és az intézményi autonómia védelméért megkapta az Oslói Egyetem 2022-es Emberi Jogi Díját. Az alábbi cikk az ő köszönő beszéde alapján készült.
Köszönöm szépen a díjat; igazán megtisztelő számomra. Hálás vagyok az intézményeknek, a Veszélyeztetett Tudósok (Scholars at Risk, SAR) és a Kildennek [a norvég Genderkutatások Információs Központja], különösen Karen Knudsennek és Linda Rustadnak, akik jelöltek a díjra, valamint az Oslói Egyetem zsűrijének, akik nekem ítéltek ezt a fontos díjat.
Ez a díj még kedvesebb számomra, mivel úgy tűnik, hogy háromszoros vesztes vagyok. Először is elvesztettem a társadalmi nemek tudományát, a szakterületemet, mivel azt minden magyarázat nélkül törölték a Magyarországon akkreditált szakok listájáról. Másodszor, elvesztettem a hazámat, mivel a CEU, az egyetem, amelynek 1991-ben negyedik alkalmazottja voltam, kénytelen volt elhagyni Magyarországot, az Európai Unió egyik országát, hogy egy másik tagországba, Ausztriába költözzön. Harmadszor, le kellett mondanom a Magyar Akkreditációs Bizottsági tagságomról, miután nem voltam hajlandó visszavonni a magyar tudomány minőségbiztosítás korrupciójáról szóló, szakmailag lektorált cikkemet egy német szaklapban.
Joggal kérdezhetik: miért ítélte oda az oslói egyetem a díjat ennek a háromszoros lúzernek?
Brechtet szeretném idézni, aki 1935-ben Az igazság írása. Öt nehézség című írásában a következőképpen fogalmazott: „Bátorság kell ahhoz, hogy kimondjuk, hogy a jók nem azért szenvedtek vereséget, mert jók, hanem azért, mert gyengék voltak”.
Miért vagyunk ma olyan gyengék?
Tudományos munkámban azt a kérdést vizsgálom és elemzem, hogy miért vagyunk ma olyan gyengék, pedig tudjuk, hogy mi vagyunk a jók? Vesztésre állunk, ami nem szerencsétlen véletlennek köszönhető. Az illiberalizmus és az újfasizmus közelmúltbeli felemelkedése nem természeti katasztrófa, ennek is megvannak az okai és magyarűzatai. És még a földrengések is előre jelezhetők, ha elég figyelmesek vagyunk. Földrengéskor egyes jól megépített házak ellenállnak a rengésnek, míg mások összeomlanak. Tudományos munkámban azt vizsgálom, hogy mi az oka az alvajárásunknak, és annak, hogy nem ismerjük azokat az okokat és következményeket, amelyek gyengeségünkhöz vezetnek. És azt is szeretném megérteni, hogyan lehetne ezt megakadályozni és hogyan lehetne olyan épületeket építeni, amelyek ellenállnak a földrengéseknek.
Ezt az alvajárást ma csak az oktatással tudjuk megállítani. Az oktatás azért fontos, mert ha kudarcot vallunk, és továbbra is alvajárunk a mai helyzetben, mint például Oroszország esetében, akkor az oktatás már nem lesz elég, és csak valódi fegyverekkel és emberi életek feláldozásával lehet majd megállítani a gonoszt. Az oktatás csak akkor szüntetheti meg az alvajárást, ha a tudósok és a kutatók képesek úgy kimondani az igazságot, hogy az meghallható legyen. A jelenlegi tudományos értékelési rendszer az átláthatatlan impakt faktorokkal és a menedzseri szemléletű tanítás értékeléssel nem ösztönöz bennünket arra, hogy kimondjuk az igazságot. És különösen nem a szélesebb közönség számára. Az, hogy progresszív és kritikus gondolkodók nem tudták úgy kimondani az igazságot, hogy azt sokan meghallhassák és megértsék, az vezetett a jelenlegi, egymást átfedő válságok sorozatához.
Az egyik ilyen válság az, hogy a tudományos élet és a felsőoktatás háborús zónává vált, amelynek első csataterét a társadalmi nemek tanulmánya körüli viták jelentik. Bármi történjék is a társadalmi nemek tanulmányozásával, az befolyásolni fogja a felsőoktatás jövőjét, a tudás létrehozásának, megosztásának és értékelésének módját. Nem értek egyet azzal az állítással, hogy az akadémiai élet öncélúságának megváltoztatása reménytelen vállalkozás lenne, de az igaz, hogy most, az ellenséges környezetben ez még nagyobb kihívást jelent, mint az korábban volt. Hadd idézzem újra Brechtet: „Még a hóhérokat is meg lehet nyerni az ügynek, amikor a hóhér munkájáért járó fizetség megszűnik, vagy amikor a munka túlságosan veszélyessé válik”. Még a hóhérok is beszervezhetők a megfelelő történelmi pillanatban, de csak akkor, ha megint Brechtet idézve, elég ravaszak vagyunk ahhoz, hogy felismerjük a történelmi pillanatot, és úgy cselekedjünk, hogy az vonzó legyen – még a hóhér számára is
Ma már nem elég, ha egyszerűen csak végezzük a munkánkat, ravasznak is kell lennünk, mert az az intézményi keret, amelyben vakon megbíztunk, hogy megvédi az általunk nagyra tartott értékeket, már nem véd meg minket, hanem azt az illiberális erők kerítették hatalmukba. Az új kommunikációs eszközök, amelyek a szabadság eszméit kellett volna terjeszteni és mindenki számára elérhetővé tenni, azok inkább kiszolgáltatott, kizsákmányolt és gyűlölködő egyéneket, az ún. szégyentelen polgárokat hozták létre, akik az emberi történelem különböző szörnyű tragédiákban végződő fordulópontjai mögött álltak. Az akadémiai szabadságról szóló vita gyakran visszhangtalanul abba a sötét lyukba esik, hogy mit kellene másoknak és más intézményeknek tenniük ahelyett, hogy azt a kérdést tennénk fel, hogy mi, felsőoktatási oktatók, mi magunk mit tehetünk.
Én kaptam ezt a díjat, de nem én vagyok az egyetlen, akit kitüntetnek vele. Látható és nem látható oktatók és munkatársak a megfelelő pillanatban helyesen cseleksznek: ravaszul építik a hálózatokat, és használják ki a lehetőségeket. Miközben az illiberális erők elfoglalják az intézményeket, a mi erőnk ezekben van.
A váratlan helyekről érkező ellenállás példájaként hadd fejezzem be azzal, hogy tisztelgek Kozáry Andrea emléke előtt, aki 1987-től kedves barátom és kollégám volt, és aki 2020-ban Magyarországon küzdött az akadémiai szabadságért. Történész és egyetemi tanár volt, kiterjedt publikációs listával a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, amely az illiberális oktatás zászlóshajója. Mindent megtett, amit csak tudott és lehetett. Diákok generációit tanította ravaszul, és úttörő szerepet játszott a gyűlölet-bűncselekmények kutatásában egy olyan egyetemen, amely az illiberális politika fellegvára. Amikor 2019-ben a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen a homofóbia elleni nemzetközi konferenciát rendezett, a dékán betiltotta a rendezvényt és a meghívó terjesztését a hallgatók között. Andrea a büfében találkozott a dékánnal, és felelősségre vonta a döntéséért. Másnap Andreát felfüggesztették és kirúgták, mert állítólag a konferencia megszervezésével aláásta az egyetem jó hírnevét. A kirúgást követően Andrea rákos lett, és 2020-ban meghalt. Végrendeletét végrehajtó fia folytatta a munkaügyi bírósági eljárást, amely 2022 novemberében ítélethirdetéssel zárult.
Kozáry Andrea posztumusz megnyerte a pert, és kártérítést kapott az elmúlt három év elmaradt fizetése miatt. Ez a beszéd most egy bátor kolléga előtt tiszteleg, illusztrálva, hogy az akadémiai szabadság olyan gyakorlat, amely megköveteli az igazságot megíró, elmondó és azért cselekvő egyének tetteit, az bármilyen kockázattal is jár. Az intézményekre is szükség van, hiszen az intézmények jelentik a működő demokrácia gerincét, de ahhoz, hogy az működjen, először a hóhért meg kell győzni. Mivel Kozáry Andrea volt az első tudós, aki a magyarországi LMBTIQ közösség támogatásáért elvesztette az állását és az egészségét, ezt a díjat az ő emlékének szeretném ajánlani. Még egyszer köszönöm a díjat.
Forrás: Újnépszabadság