Egy kvietált ezredes
1847 tavaszán a temesvári császári hadtest a hivatalosnál is szűkebb katonai ceremóniák közepette vett búcsút nyugállományba helyezett, összeférhetetlen természetű, közutálatnak örvendő parancsnokától, báró Julius Jakob von Haynau ezredestől. A búcsúztatáson megjelent törzstisztek szerint Haynau – amikor ellépett a díszszázad előtt – könnyezett… Könnyezett az a férfi, aki addigi pályafutása alatt emberek tömegét küldte börtönbe, a halálba – szadista ösztöneinek kielégítésére, a császárért, a Habsburg-birodalomért. A katonai reglama utasításának megfelelően Temesvárról Bécsbe kellett mennie, hogy raporton jelentkezzék a hadügyminiszternél, s utána Graz következett, a császári hadsereg nyugalmazott tisztjeinek „menedékvárosa”, ahol majd a Schlossberg sétányain elmélkedhetik eddigi pályafutásán, balsorsán. Mert csak a balsors vagy a bécsi intrika küldhette hatvanéves korában nyugdíjba, mert ha még egy-két évet szolgált volna, bizonyára elérhette volna a tábornoki rangot. Nem is beszélve egy esetleges háborúról – a Szent Szövetség békés évtizedei után még újabb babérokat is szerezhetett volna a csatatereken.
Tudta, és naplójában is beismerte, hogy nem volt megáldva rendkívüli hadvezéri képességekkel, csupán parancsnok volt, aki felettesei parancsait vakon végrehajtotta. Még a napóleoni háborúkban sem hajtott végre bravúros haditetteket (pedig ott igazán alkalma nyílhatott volna erre). Vasfegyelmet tartó tiszt volt, és nyíltan vallotta, hogy a soknemzetiségű Habsburg-birodalmat csak katonai fegyelemmel lehet összetartani. Ezt tudták a felettesei is, és ha valamelyik garnizonban a fegyelem lazulását észlelték, Haynaut küldték oda rendet teremteni. Róla mondta találóan Radetzky osztrák fővezér: „Haynau olyan, mint a borotva, használat után el kell tenni.” El is tették – egy másik garnizonba, hogy újból elővegyék, és máshol végeztessék el vele a hóhérmunkát.
Haynau Grazba utazott, de 1848 tavaszán, amikor a forradalom hulláma elárasztotta Európát, Bécsbe indult; a forradalmi események következtében nem juthatott be a császárvárosba. Aspern környékén várta meg a helyzet tisztázódását, és lóhalálában Innsbruckba sietett, hogy a fiatal császárnak, I. Ferenc Józsefnek felajánlja szolgálatait. A „borotvát” ismét kivették a tokjából, s ezúttal a forrongó Itáliába küldték, hogy részt vegyen az olaszok fegyveres ellenállásának a letörésében. A custozzai, a lonatói harcokban katonáinak ezreit áldozta fel, majd Veronába helyezték városparancsnoknak, ahol a túszok tucatjait végeztette ki. Bresciában, az olasz ellenállási mozgalom egyik fellegvárában valóságos rémuralmat teremtett. Százával lövette agyon a hazafiakat; nőket a város főterén, nyilvánosan, a kirendelt lakosság és a hozzátartozók szeme láttára vesszőztetett meg. Neve csakhamar hírhedtté vált egész Európában, ekkor kapta a „bresciai hiéna” nevet.
Gyászos olaszországi szereplésének elismeréseképpen tábornokká léptették elő, majd a magyarországi polgári forradalom nyomán kibontakozó fegyveres ellenállás leverésével bízták meg, s korlátlan hatalommal ruházták fel.
„Népre, a tömegekre van szükség”
Ebben az időben élt a Retyezát alatti Borbátvízen egy Maderspach Ferenc nevű nyugalmazott százados, aki 1844-ben kilépett a hadsereg kötelékeiből, és kis birtokán gazdálkodott. Bátyja, Maderspach Károly, akinek kisebb hámorja volt Ruszkabányán, ekkoriban tért vissza Bécsből, átutazott Pest-Budán, és részletesen ismertette azokat a reformeszméket, amelyek a fiatal értelmiségieket foglalkoztatták. 1849 áprilisában Maderspach Ferencet behívták katonai szolgálatra, s nemsokára Fehértemplom városparancsnoka lett. A pesti honvédelmi bizottmány felhívására
csatlakozott a forradalmi seregekhez, és 1848-49 telén Damjanich és Kis Ernő parancsnoksága alatt harcolt. Megismerkedett Perczel Mórral, és magáévá tette Perczelnek a néphadsereg felállításával kapcsolatos terveit. Perczel a Habsburg-uralom elleni harc súlypontját a kisnemességre akarta helyezni, de ugyanakkor hangsúlyozta: „A népre, a tömegekre van szüksége az országnak, és éppen arra, kinek most semmi vesztenivalója … Adjunk nekik jogokat, szolgáltassunk igazságot: akkor barátja lesz, leghűbb védnöke a közállománynak”…
A néphadseregnek hadiszerre, elsősorban ágyúra volt szüksége. Maderspach Ferenc bátyjához fordult, aki a néphadsereg rendelkezésére bocsátotta kis ipartelepét. Ágyúkat önteni ugyan nem sikerült, ellenben sok megrongált ágyút kijavítottak, kardokat, szuronyokat és egyéb fegyvereket gyártottak. Az üzem munkásai, románok, magyarok, németek és szerbek éjjel-nappal dolgoztak, hogy határidőre elkészítsék a megrendelt harci eszközöket. Szekérkaravánok szállították a hadianyagot a csataterekre, gyakorta csak villákkal és kiegyenesített kaszákkal felfegyverzett parasztok kísérték az oszlopot. Élelemre és pénzre is szüksége volt a hadseregnek, és a hámortulajdonos felesége, született Buchwald Franciska, szekéren járta be a vidéket, s gyűjtötte az adományokat. Közben beköszöntött a tél, s az immár alezredessé előléptetett Maderspach Ferenc egyik csapást a másik után mérte a császári csapatokra. Bátor rajtaütéseiről beszéltek mindenfelé. Amikor Haynau erről tudomást szerzett, távollétében „felségsértés és hazaárulás bűntettével” hadbíróság elé állította, és „in effigie” jelképesen felakasztotta, hogy példát statuáljon a forradalmi seregek oldalára állott tisztek előtt.
A kemény tél visszavonulásra kényszerítette Damjanichot, a visszavonulást Maderspach alezredes fedezte. Lábai megfagytak, ő azonban lóhátról, szekérről vezette egységét. Egy roham alkalmával meghűlt, ágynak esett; Damjanich kórházba akarta szállíttatni, de a hűséges bajtárs – 125 évvel ezelőtt, 1849 februárjában – útközben kiszenvedett. Holttestét Zsombolyára szállították, és özvegye ott temette el a régi temetőben.
Haynau bosszúja
A cári seregek beözönlése után megváltozott a hadihelyzet. Amikor a császári csapatok elfoglalták Zsombolyát, Haynau parancsot adott a Maderspachra távollétében kirótt halálbüntetés végrehajtására. Elrendelte, hogy a holttestet ássák ki, vigyék a zsombolyai piactérre s ott a kiparancsolt lakosság szeme láttára fokozzák le és akasszák fel. Amikor a község lakossága erről tudomást szerzett, küldöttséget menesztett Haynauhoz, és kérte, hogy álljon el tervétől. A tábornok kiutasította a küldöttség tagjait, erre a lakosság megszállta a temetőt, élő falként körülvették az alezredes sírját, míg mások a piacteret özönlötték el, hogy megakadályozzák a gaztett véghezvitelét. Haynau nagy hadisarcot vetett ki a „rebellis” községre.
A világosi fegyverletétel után Haynau rémuralmat teremtett, politikusokat, tábornokokat küldött bitófára, lövetett agyon. Külön nyomozó és büntető különítményt küldött a Bánságba, bizonyos Gröber kapitány vezetésével. Gröber megtudta, hogy Maderspach Károly ruszkabányai hámortulajdonos és felesége nemcsak hadianyaggal és élelmiszerrel támogatta a néphadsereget, hanem néhány napra menedéket nyújtott Bemnek, Guyonnak, Kmettynek és más menekülő tábornoknak, sőt a hegyi ösvényeket ismerő román parasztokat szervezett be kíséretükhöz.
Gröber kapitány Haynau parancsára letartóztatta Maderspachnét, és Ruszkabányán a kirendelt lakosság szeme láttára és tiltakozása ellenére megvesszőztette.
Maderspachné így írja le feljegyzéseiben a gaztettet
„Szentül meg voltam győződve, hogy agyonlőnek. Szédülés fogott el, ráncigálni kezdtem a kalapomat, gyötört, hátha rosszul találnak el? Kalapom leoldódott, és én elszántan letérdepeltem. Hat katona közeledett, én odatartottam a fejemet, hogy bekössék a szememet. Ahogy így várakoztam, két katona megfogott a kezeimnél, és négy másik nyírfagallyakból kötött vesszőt forgatott a kezében. Mint a viperától megszúrt ugrottam fel, látva a korbácsokat. – Mit akarnak velem önök? – kiáltottam a százados felé. – Nem fogja merni, hogy engem így meggyalázzon! – De ez az ember csak a legalávalóbb szitkokkal felelt. A katonák a kezeim után kapkodtak, iszonyodva, elrémülve hátráltam, kezeimet összekulcsolva fordultam a századoshoz: – Önnek is van anyja, tisztelje bennem az anyát. Édesanyja megátkozza önt, ha meghallja, mit művelt a fia. Könyörgök önnek, ne alázzon meg bennem minden nőt, anyát és testvért! – Ezután a többi tiszthez fordultam, hogy ha lovagias férfiak, ne engedjék a gyalázatos executio végrehajtását. Végre kétségbeesésemben a legénységhez fordultam könyörgésemmel. A halált kértem a kapitánytól! De mindhiába! Lefogtak – meztelen testemen – Isten! Nem hagytál meghalni szégyenemben.”
Egykorú szemtanúk elbeszélése szerint a kiparancsolt román munkások, parasztok férfiak és asszonyok letérdepeltek, imádkoztak és sírtak. 1914-ben még élt egy öreg paraszt, aki szemtanúja volt a vesszőzésnek. Elmondotta, hogy Gröber kapitány és kísérete másnap Karánsebesre hajtatott, a román pásztorok sziklatömböket görgettek a menetre. A kapitánynak nem történt semmi baja, de a vesszőzésben részt vett két katona életét vesztette.
A hóhérmunkák elvégzése után I. Ferenc József „a borotvát ismét tokjába tétette”, ezúttal végérvényesen. Haynaut „érdemei elismeréseképpen” táborszernaggyá léptette elő, és nyugdíjaztatta. Haynau birtokot vásárolt Szabolcs megyében, hitbizományt alapított Szatmár megye nyugati részében, amelynek utolsó tulajdonosa dr. Haynau Gyula grazi lakos volt. Jellemző volt erre a korra, hogy a császári ház iránti kiengesztelődés érdekében Jókai a saját bevallása szerint Haynauról mintázta Az új földesúr című regényének egyik főszereplőjét: Ankerschmidt lovagot…
A londoni munkások
1850 szeptemberében Haynau az angol fővárosba utazott, hogy a sörgyártást tanulmányozza. „Kalandjairól” az Illustrated London News 1850. szeptember 7-i száma tudósít:
Haynau osztrák tábornok, kinek dühös kegyetlensége az egész civilizált Európában méltó undort keltett, a múlt hét folyamán Londonba érkezett. A táborszernagy, úgy látszik, nem is sejtette, milyen iszonyattal és utálattal kísérte Anglia minden osztálya az ő vértetteit, s mindjárt megérkezése után, semmi rosszra nem gondolva, kezdte sorra látogatni a brit főváros nevezetességeit. Szerdán délben a Southwarkba kocsizott, hogy a Barkay és Perkins urak óriási sertőzőjét megtekintse.
Kíséretében két férfi volt: unokaöccse és egy tolmács. Amikor nevüket beírták a vendégkönyvbe, pillanatok alatt híre ment, hogy a vendégek egyike Haynau, az osztrák mészáros. Mikor a látogatás után az udvaron át a kapu felé tartott, egyszerre a roppant nagy gyár minden helyiségéből a munkások fenyegetőleg kitódultak, és ezt kiabálták: »Le a mészárosokkal! üssétek a vérebet!« A tömeg mind szorosabb gyűrűt vont körülötte, s néhányon neki estek. Nem kímélték, ütötték, szalmacsutakkal verték az arcát, cilinderét a fejébe nyomták… Meglehetősen zilált állapotban levő Haynau-nak nagy nehézségek árán sikerült kivergődnie a kapun. Ruhája cafatokban lógott rajta. A kapun kívül újabb veszély várt rá. Ott mintegy ötszáz ember verődött össze, és az ütlegelést megismételte. A tábornagy nagy bajusza sem kerülte el a munkások figyelmét, azt is jól megráncigálták.
Az angol újságok szerint csak hosszú lábainak köszönhette, hogy élve megmenekült. A Temze-parton berohant egy szálloda kapuján, s a fáskamrában, a szemetesládában bújt meg. Az üldöző tömeg utánanyomult, kivonszolták a folyópartra, és bele akarták fojtani a Temzébe. Haynaut a rendőrök mentették meg, és erős karhatalmi fedezettel a szállodájába kísérték.
Miután sérüléseiből felgyógyult, elhagyta Londont. A bécsi kormány, amikor tudomást szerzett a császári ház hűséges emberének kalandjáról, tiltakozó jegyzéket intézett Londonhoz, és nem átallotta arra hivatkozni, hogy „a gyalázatos és civilizációt megcsúfoló merénylet az osztrák birodalomban fájdalmas benyomást keltett”, és követelte a tettesek példás megbüntetését. Palmerston angol miniszterelnök csak ennyit közölt Béccsel: nem teljesíthető, mert az angol törvények nem adnak rá lehetőséget. A bécsi kormány azzal állt bosszút, hogy a napóleoni háborúk legendás hírű hadvezérének, Wellingtonnak, a temetésére nem küldött hivatalos képviselőt.
A Maderspach fiú elégtételt vesz
A „bresciai hiéna” 1853-ban halt meg, 67 éves korában. Úgy hírlett, hogy pokoli fájdalmak között. Ami pedig a ruszkabányai vesszőztetést végrehajtó Gröber századost illeti, őt sem kerülte el a végzete. Maderspachné még a kiegyezés után is elégtételért kilincselt Pesten és Bécsben, de mindenütt süket fülekre talált. A hadügyminisztérium „úgy tudta”, Gröber évekkel előbb meghalt. A kisebbik Maderspach fiú azonban hosszas nyomozás után megtudta, hogy a nyugalmazott kapitány Versecen telepedett le, és ő a város leghírhedtebb uzsorása. Leutazott Versecre, és a Korona kávéházban, amikor megtudta, hogy az egyik biliárdozó úr Gröber kapitány, hozzálépett, és bemutatkozott:
– Kapitány úr, én annak a hölgynek az egyik fia vagyok, akit ön 1849-ben Ruszkabányán aljas módon megvesszőztetett. Elégtételért jöttem!
– Kérem! Nevezze meg a segédeit!
– Csak nem képzeli, maga gazember, hogy én magával megverekszem! – s azzal odalépett a biliárddákó-tartóhoz, kereken huszonöt dákót (amennyi vesszőütést méretett egykor Maderspachnéra) tört össze Gröberen.
A nyugalmazott kapitány nem merte feljelenteni a fiatal Maderspachot, félt a további botrányoktól, főképpen attól, hogy a város lakói tudomást szereznek ruszkabányai gaztettéről. Behúzódott a lakásába, és holtáig ki sem mozdult onnan.
A zsombolyai és ruszkabányai román, magyar, német és szerb munkásoknak, parasztoknak a Maderspach család tragédiájával kapcsolatos együttérzése, bátor kiállása meg a londoni munkások fellépése – nagyszerű példája volt a reakció elleni harcnak.
Megjelent A Hét V. évfolyama 9. számában, 1974. március 1-én.
