Töprengések az ismeretek kapujában
Ezerkilencszázötvenkilencben vagy -hatvanban történhetett. Pár éve befejeztem már a műszaki főiskolát. Egy estén otthon, az erdélyi város gyárnegyedében történetesen észrevettem egy szputnyikot az égen, és felhívtam rá a lugasban cigaretta mellett beszélgető társaság figyelmét. Senkinek sem volt újdonság; ott lent, vidéken gyakrabban nézik az eget, és talán jobban is látszanak a csillagok. Mikor azonban azt állítottam, hogy miután túljut a zeniten, a szputnyik ki fog hunyni, felélénkült az érdeklődés. A magyarázat ésszerű volt: gimnáziumi ismeretek alapján is fel lehetett becsülni, hogy a szputnyik rövidesen eléri a Föld árnyékát. Úgy is történt. És akkor valaki, a sötétben hosszan felparázsló cigaretta mögül kibökte: te, én csak most hittem el igazán ezt a szputnyikügyet. Másnap az utcán „szervusz, mérnök úr”-ral köszöntek kétszer vissza, sőt, egyszer előre…
Az egyszerű, leellenőrzött tények megnyugtatóan hatnak az emberre; tudja, hogy elteheti őket a megbízható ismeretek tárába, ezeket tudni sem árt, elfelejteni sem baj, és ha esetleg eszünkbe jutnak, nem váltanak ki kellemetlen, bizonytalan érzést.
Amikor azonban valakinek az a mestersége – vagy mondjam így: hivatása, hogy megértse és megmagyarázza a dolgok közötti okozati összefüggéseket, akkor az érthetetlen és megmagyarázhatatlan egyértelmű a kudarccal. Amit már nem lehet könnyen elfelejteni. Mindennek ellenére a tudomány keresi az ilyen kudarcokat, hiszen éppen a legelőrehaladottabb tudományos ismeretekre jellemző, hogy elérték az ismeretlen, az érthetetlen határát. Ez nem paradoxon, hanem dialektika. Az is dialektikus, hogy az ismert és az ismeretlen közötti meglehetősen elmosódott zónában végrehajtott kísérlet végső fokon játéknak tekinthető, sőt tekintendő. A játék, illetőleg a valamely játék keretén belül lejátszódó „lépés” tulajdonképpen kísérlet: ismert tényezőket általánosan elfogadott szabályok alapján szembesítünk, és ebből ismeretlen, váratlan eredmény származhat. Ezért a kísérlet meghatározása mint „játék az ismeretlennel” ma már nem művészi jelkép, hanem matematikai fogalom. A kutató – hiányos információ birtokában – „lép egyet” és az így nyert új információ segítségével kiegészíti a „játék” szabályait, törvényeit. A hiányos kiinduló információ és az elvárt, óhajtott, megsejtett eredmény közötti konfliktus a kutatás mozgatója és a kutató lelki egyensúlyának dinamikus biztosítéka; a kizárólag ismert tényekkel operáló kutató hamar kiesik a nagy játékból…
Furcsa azonban, milyen keveset foglalkozunk e „nagy játék” szabályaival. Az egyetemi tanrendek világszerte szigorúan megszabják, mennyi matematikát kell tudnia egy kezdő fizikusnak, és mennyi vegytani ismeret birtokában engedhetünk egy orvost első páciense közelébe. Hiába keresnénk azonban a „kísérlettant”, „experimentológiát” a kötelező tantárgyaknak az egyetemi diplomákhoz mellékelt impozáns listáján. (Úgy látszik, a kísérletezést is úgy tanulja meg az ember, mint az anyanyelvét, amelyet tökéletesen beszélhet anélkül, hogy tudná, mi a rendhagyó többes szám vagy valamely igének egy adott határozószó által megkövetelt vonzata. Ám az is igaz, hogy a nyelvtan ismerete még senkit sem akadályozott meg abban, hogy helyesen írjon…) Nem is szándékom kitölteni ezt a hiányt. Csupán a kísérleti eredmények megítélésének legfontosabb kritériumáról: a reprodukálhatóságról szeretnék felvonultatni pár gondolatot.
A kísérlet megismétlése, reprodukálása ma még az egyedüli lehetőség arra, hogy az új keletű igazságot elválasszuk a figyelmetlenségtől, jóindulatú tévedéstől és főleg a szenzációt – és valljuk be, még egyet s mást – hajhászó hamisítványoktól. Az olyan kísérlet – mint egyébként bármely emberi tett –, ami csak egyszer és csak egyvalakinek sikerül, egyértelmű a csodával. Márpedig – a közfelfogás szerint – a csodának nincs helye a tudományban. De vajon valóban nincs-e? Hiszen a tudomány és a technika évszázadok óta egyebet sem tesz, mint megmagyarázza az érthetetlent és megvalósítja a lehetetlent.
Általánosan olyan jelenséget tekintünk csodának, amely meghazudtolja a természet törvényeit. Tudjuk azonban, hogy a természetről alkotott felfogásunk nem tükrözi, nem tükrözheti a teljes és végső igazságot. A tudomány fejlődésében a legfontosabb lépést talán éppen a metafizikus gondolkodás megdöntése jelentette, amely végesnek tekintette mind a világot, mind a rólaalkotott és alkotható ismereteket.
Téves volna feltételezni, hogy a metafizikus világfelfogás kizárólag a tudományos ismeretek hiányosságának tudható be. Hiszen már az ókori hindu, görög és római filozófiában felfedezhetjük a dialektika, a materializmus alapelemeit, a síkmértant és a formális logikát pedig évezredekig „használható állapotban” bízta az utókorra Euklidész, illetve Arisztotelész. Az ókoriak ösztönös dialektika-érzékének érdekes bizonyítéka maga a görög-római mitológia. Az istenek és félistenek „szakmai szakosítása”, a mennyei körökben dúló örökös perpatvarok és konjunktúraválságok, valamint a halandók gyakori érintkezése a természetfölötti erőkkel – mindezek azt a hitet, sőt meggyőződést tükrözik, hogy a világ rendkívül bonyolult valami, aminek mozgása elképzelhetetlen belső konfliktusok nélkül és hogy az „isteni utak”, ha nem is mindig, de jobbára megismerhetők az ember számára. Később a monoteizmus alapos rendet teremtett ebben az „anarchiában”. Az az állítás, hogy isten tudta és akarata nélkül egy hajszál sem eshet le az ember fejéről – a világ legfontosabb törvényévé vált.
Egy ilyen világban nyilván értelmetlen volt kísérletezni és kutatni, hiszen eltűnt a különbség a természetes tény és annak antitézise: a csoda közt, annál az egyszerű oknál fogva, hogy minden csoda volt. Ha ehhez az alaptörvényhez hozzáteszünk néhány „rendeletet”, amely isten útjait kifürkészhetetlennek, mindennemű ez iránti tudakozódást pedig az ördög megkísértésének nyilvánította, világossá válik, hogy a tudományt nem csupán tárgyától, hanem létjogától is megfosztották. Ezért tartották a sátán cimborájának a középkor első igazi kísérletezőit és kutatóit: az alkimistákat, akik pedig nem is akarták megcáfolni az isteni mindentudást, csak szerettek volna elcsenni belőle egy-egy darabot. Szerencsére néha sikerült is nekik.
Nehéz volna túlbecsülni a művészet érdemeit a „csodák” és a természetes dolgok elválasztásában. Bosch apokaliptikus képei, Dante pokla – mélyen vallásosak, de mikor az ember beléjük éli magát, elfelejti az istent, és csak az embert látja. E szent őrültek, akikhez hozzásorolnám Memlinget, Holbeint, az öreg Cranachot, minőségileg a paroxizmusig fokozták azt, ami kiérződik a korai középkor hivatalos és hivatásos művészete nyomasztó mennyiségéből: a bibliai világ erőszakossága, igazságtalansága és főleg fantázia szegénysége. „Reálisan” ábrázolva ezta képzelt világot, csúfságát és korlátoltságát, a XIII-XV. század művészei, ha öntudatlanul is, bebizonyították, hogy a vak hit a tudatlanságnak nem ellenszere, hanem végső fokozata, és mikor az ember vagy az emberiség idáig jut, mindent elölről kell kezdenie.
Az újjászületés a reneszánsszal kezdődött. Ami a legfontosabb: újjászületett a szép fogalma és létjoga. A középkor derekán, amikor a tudomány még nem rendelkezik elegendő adattal, amikor a filozófia gyakorlatilag nem vált el a teozófiától, a művészet válik az egyedüli térré, ahol az ember nem egyszerűen védekezik a világgal szemben, hanem átalakítja és megszépíti – újrateremti. Így az addig isteni csodának tulajdonított világteremtés az emberi tettek közé vonul be.
Elnézést a kontár esztétikai elkalandozásért, de meggyőződésem az, hogy a művészet révén az emberi gondolkodás jóval korábban szabadult fel a vallási skolasztika és dogmatizmus nyomása alól, mint azt a tudomány fejlődése megengedte volna. Ami éppen azzal magyarázható, hogy a művészetben az ember könnyebben fogadta és fogadja el a rendkívüli egyéni teljesítményt, amely már-már meghaladja a „józan ész” befogadóképességét. Nem volt szükség második da Vincire, Shakespeare-re, Bachra ahhoz, hogy az elsőt elhiggyük és elfogadjuk.
A tudományban más a helyzet. Ha ugyanis az isteni csodába vetett hit feleslegessé tette a csoda megismétlését ahhoz, hogy elhiggyük, akkor a csoda megtagadása a tudományban megköveteli az ellentételt: elfogadhatónak csak a megismételhető, reprodukálható kivétel tekinthető. Márpedig ez egyáltalán nem ésszerű, mert tulajdonképpen nem a kísérletet, hanem az erre ható összes körülményt kell reprodukálni (s akkor a kísérlet önmagából reprodukálódik). A hidraulika törvényeit például nem kutathatjuk, illetőleg nem bizonyíthatjuk, ha nem ismerjük a vezeték felületi érdességét, a folyadék viszkozitását és hőmérsékletét, a belső és külső nyomást stb., trópusi, nedves éghajlat alatt pedig talán mai napig nem fedezték volna fel a statikus elektromossággal töltött testek között fellépő erőket.
Ebből a szempontból a mechanika törvényei a legkevésbé szeszélyesek. A különböző rendszerek mechanikai és nem mechanikai tulajdonságai közötti kölcsönhatások rendszerint igen gyengék, ezért a mechanikai kísérletek reprodukálhatóságát kevésbé befolyásolják az „egyéb” körülmények. Ez nagy szerepet játszott abban, hogy a fizika fejlődése a mechanikával kezdődött. A klasszikus mechanika törvényeit oly teljességgel és pontossággal sikerült kidolgozni, hogy követendő példává léptek elő valamennyi tudomány számára. Így vált a reprodukálhatóság olyan mérleggé, amellyel bármilyen tudományos kísérlet megmérettetett és könnyűnek vagy nehéznek találtatott.
A XIX. század nagy horderejű felfedezései a villamosság terén főleg a fémek jó vezetőképességének köszönhetők, amely biztosította, hogy a világ különböző pontjain végzett kísérletek között reprodukálható összefüggéseket lehessen felállítani. A fémekhez képest a félvezetők rendkívül következetlenül viselkednek: mennél jobban tisztították őket a különböző szennyezésektől, annál változékonyabbnak bizonyultak. Ezért a régebben használt „rossz vezető” gyűjtőnév nem csupán tárgyilagos megállapítást, hanem alig leplezett rosszallást is tartalmaz. A rendkívül gyenge reprodukálhatóság nemcsak mint obejktív nehézség lépett fel, hanem (igenis!) szubjektív ellenszenvet keltett a kutatókban. Ez az egyik legfontosabb oka annak, hogy a tranzisztortechnika csak egy évszázaddal a szelénen észlelt fényelektromos jelenségek felfedezése után fejlődött ki. Ha a félvezetők annak idején népszerűbbek lettek volna, akkor a fény-, illetve hőelektromos jelenségen alapuló villamos generátorok ma már sok évtizedes múltra tekinthetnének vissza, és feltételezhető, hogy az energetika és a szállítástechnika más utakon járna.
A reprodukálhatóság=igazság egyenlet, ha nem is atyja, de kétségtelenül gyámja számtalan felfedezésnek. De – mint remélhetőleg a fentiekből is kitűnik – lehetetlen megállapítani, hány felfedezés késett el annak idején és késik még manapság is miatta. Az információelmélet szempontjából a kísérleteket befolyásoló (tehát a reprodukálást megnehezítő) mellékkörülmények „kísérleti zajnak” tekintendők. Ilyen esetekben vagy a zajt szokták lecsökkenteni, vagy a hasznos jelet erősítik fel; ezt tesszük például, amikor a zajos utcáról telefonálva egyik kezünkkel leárnyékoljuk a kagylót és torkunk szakadtából kiabálunk. De a természettől nem követelhetjük, hogy önmagát le is halkítsa s ugyanakkor túl is kiabálja.
Az egész tudomány és a kísérletezési technika aránylag egyszerű jelenségek megfigyelése alapján alakult ki. Közel azonban az idő, amikor valamely jelenség, folyamat vagy anyag kivételes vagy pillanatnyi megnyilvánulása adhatja csak meg az utolsó hiányzó adatot, vagy – ami még fontosabb – mutathatja meg az első lépést a helyes új irányába. Egy új katalizátor, vírus vagy elemi részecske, egy parapszichológiai jelenség, egy gravitonhullám vagy modulált jel az univerzum irdatlan mélyéből – tévedésnek, kísérleti zajnak tűnhet, ha kizárólag a reprodukálhatóság szűk kapuján engedhetjük be az új tényeket elfogadott ismereteink egyre gazdagabb, de örökké véges tárába.
Mondjunk le tehát a kísérlet reprodukálhatóságáról? Természetesen nem, de főleg azért nem, mert jobb kritériumunk egyszerűen nincs. Ám ha a tudomány annak idején óriási győzelmet aratott is azzal, hogy kijelentette: nincsenek már csodák, néha úgy érezzük, mintha Hermann Kahn, a futurológia atyja azt súgná a fülünkbe: az igazi csodák csak most kezdődnek!
Megjelent A Hét V. évfolyama 9. számában, 1974. március 1-én.
Illusztrációk: u7szerk. válogatása.