Nem feltétlenül számított „újításnak”, hogy A Hét ötven évvel ezelőtti indulásától kezdve tág teret biztosított a képzőművészetnek – ami nem kis kínnal is járt, tekintve a rossz minőségű papír korlátozta grafikai lehetőségeket (a művészek nagy elkeseredésére ritka volt az olyan alkotás, amely „jól jött ki”, arról nem is beszélve, hogy 1983-ban a raszter és a véletlen (?) végzetesen befolyásolta a lap sorsát, amikor egy kép megfordulása alkalmat adott a hatalomnak, hogy menessze a lap főszerkesztőjét és főszerkesztő-helyettesét) –, az viszont, hogy az első lapszámot sikerült Szervátiusz Tibor döbbenetes Dózsa-szobrával, a Tüzes trónon-nal indítani: hatalmas fegyverténynek bizonyult, amit már akkor azonnal tudatosítottunk.
Alábbi összeállításunk ennek a laptörténelmi pillanatnak kíván emléket állítani: Hervay Gizella költői méltatása, Imreh István ihletett történettudósi magyarázata (mindkettő A HÉT legelső számában) mellett a jelen műkritikusa, Nagy Miklós Kund írja le az alkotást, Csoóri Sándor budapesti tárlatnyitó méltatását idézve. Érezzük ma is: valami nagy, emelkedett alkalomnak vagyunk részesei. (Új Hét)
Hervai Gizella Szervátiusz Dózsájáról
Madéfalvi veszedelem
Nincs Fájdalom, csak fájdalom az arcon, a fában, az anyagban. Fa görcse az arcon, fa repedése az arcon. Csak a fájdalom mozdulata van, a föld felé zuhanó barázdák és mozdulatlan-magasra emelt fa-, törzs-fejek. Csak fájdalom fölé emelt fejek.
Könnyek oszlopa
Nincs Fájdalom, csak könnyek égig érő oszlopa. Csak a fájdalom csupa-ér, csupa- duzzadás, csupa-erő formái. Csak a fájdalom kínokat áthasító csúcsai.
Dózsa a tüzes trónon
Nincs Fájdalom, csak izzó gondolatok üszkei az arcon, csak a csontok fémlángolása, csak a hegesztett bordák lázadása, csak a történelem fém-közönye. Csak a pusztulást túlélő homlok koronája.
Petőfi
Nincs Fájdalom, csak a fájdalom arca. Csak a kín gótikus homloka. Csak a Petőfi-szemek szomorúsága, csak a szobrok Szervátiusz-szemei.
Imreh István: A tüzes trón
A régmúltból a jelenbe vezető úton cserkésző historikus vágya új életre hívni és a mához beszéltetni a hajdanvolt útépítőket – és elsőként az élen állókat. A megelevenített Dózsa György mondanivalójára mindig is sokaknak volt szüksége. Kellett a mértéket szabó ember, az eszménykép. Lobogók, jelképek színe és rajza mellett így vált Dózsa György is szimbólumává a lázadó forradalmiságnak, a beletörődni nem tudásnak, a kisemmizettet félelmetes győzővé avató igazi vezérségnek, a népek testvériségének, a szabadságért önmagát áldozó közösségi emberségnek.
A hajdankor, a megtett út reális szemlélése, a régen volt vezérek szavainak hű tolmácsolása az élet parancsa azok számára, akik utódaiknak is építkeznek. Megeshet, hogy e törekvések jegyében a jelen Dózsa-képe módosulni fog. A romantikus fogantatás izzása halványulhat, de sohasem erőtlenedhet el annyira, hogy ne forduljon fénye felé a példaképet kereső, a méltó ősökhöz méretkező utód. Hiszen önsorvasztó és elárvító az olyan elődöktől való elszakadás, mint amilyen a bajvívó végvári vitéz, a szabad székelyből parasztvezérré növekedett „Georgius Zeke”!
1514. július 31-én Lorenz Beheim, a jeles német humanista írta, a rablólovagoknak kívánva Dózsa és társai kínhalálát: „Vajha legyenek megsütve és nyársba húzva és felnégyelve, miként a testvérek…” Maga Ulászló is azon melegében segített világgá röpíteni a tüzes trón hősének gyorsan legendássá váló hírét, igaz – a szenvedélyes humanista kifakadás is tanúsítja –, hogy a kor kegyetlen és kérlelhetetlen. Igaz, hogy a fagy, a nap heve, a betegség, a harcban szerzett seb akkor is mind-mind alig enyhíthető kínokat okozott. Aki végvárak táján törökkel vív, különösképpen edzettebb, tűrőbb – mégis Dózsát joggal avatta a legenda a férfiasság jelképévé is. Az őt vállaló utódokban élt és él a hit, hogy nemcsak a kínhoz szokott test, hanem a benne szilárd vázat építő lélek, az eszme adta neki a tartóst, a megalázást szomjúhozókat törpíteni tudó nagy-nagy méltóságot.
A tüzes trón nagy társadalmi lehetőségek, reménységek hamvasztója is volt. A jobbágyszabadság felé tört akkor Dózsa népe, miként angol, francia, német társa, a kortárs humanista szavával „testvére” is. Ez a közös reménység ködlött fel itt is célként. Már a marxizmus megalkotói felfedezték ezt, és az 1514-es parasztháborút ennek a földmozgásnak legtávolabbi rezgéseként értékelték. Nemcsak román, magyar s más nyelvű, e tájakat lakó néptömegek sorskérdései jutnak tehát dűlőre ekkor, hanem más európaiaké is. Tőlünk nyugatabbra a paraszti háborúk – a vesztett csaták ellenére is – a jövendő sors emeltyűivé válhattak, nálunk azonban a társadalmi szerkezet újjáépülése megkésettebb, a külső nyomás fenyegetőbb; s mindez hosszú időre tartósítja a vereség káros hatását.
Néhányunkat egy kis világ, az udvarhelyszéki parasztok agrárviszonyainak tüzetesebb elemzése győzött meg arról, hogy milyen magas, európainak mondható szintre jutott a termelés az 1514-et megelőző századok folyamán, s arról szintén, hogy miként torpant meg hosszú időre ez a sokat ígérő lendület. A kelet-európai paraszti út elkanyarodásának kérdése ez, a megrekedésé, a lemaradásé, ami meggátolta, hogy ez a föld korábban váljék tőkés viszonyokat termelő műhellyé. Úgy véljük, e keretbe ágyazottan mérhető fel igazában a parasztháború vezérének alakja és sorsa.
Éppen ezért kell ma, múltunk közös hagyományait szabadon ápolva, Dózsát népével együtt vállalnunk. Adósságot törlesztve kell kiszélesítenünk a Dózsa szobor talapzatát. A törlesztés reánk, történészekre eső része az, hogy feltérképezzük a földművelés és ipar akkori állapotát, felmérjük a nép anyagi-szellemi helyzetét. Az emlékezőket az újrafogalmazok kövessék.
Nagy Miklós Kund: Tüzes trónon
A kilencven éve született, két esztendeje elhunyt Szervátiusz Tibor, a nemzet művészének monumentális műve, a Dózsa Györgyöt döbbenetes erejű látomásként megjelenítő Tüzes trónon című alkotás reprodukciója is megjelent A Hét első számában. Nagy szerkesztői fegyvertény volt a megjelentetése, a cenzúra valamiképpen átsiklott e közzététel fölött.
A szobrász három évig dolgozott ezen a kivételes erényeket felmutató munkán. Budapestre való áttelepedésük után a szobor a Nemzeti Galériában kapott méltó helyet. Harminchat év teltével került át rövid időre a Műcsarnokba, ahol a 2016. július 27-én nyílt, rendkívüli érdeklődést keltett Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor / Két szobrász, két nemzedék című kiállítás egyik megcsodált műremeke volt.
A szobor több mint három méter magas, egy méter széles, 630 kg súlyú vörösréz, vas- és faalkotás. Az említett tárlat megnyitóján Csoóri Sándor volt a méltató szónok. Gondolatai közt fő motívumként öltött alakot a Dózsa mű. A Kossuth-díjas költő beszéde a Szervátiusz Alapítvány honlapján olvasható. Ebből közlünk egy részletet Szervátiusz Tibor Dózsa szobrának műcsarnoki felvételével együtt.
Csoóri Sándor a Tüzes trónról (1968–1970)
Szervátiusz Tibor ezt a szobrát nem mintázta, nem faragta, hanem építette. Mint ahogy hidat, székesegyházat, Eiffel-tornyot s mindenségzörejeket kihallgató műszereket épít az ember. Műtermében három esztendőn át a mennyezetről csigák és láncok lógtak lefelé, s hegesztőpisztoly kékes és erőszakos lángja lobbant föl időről időre, hogy az összezsugorított teret ennek az új Dózsa-szobornak a léte töltse ki.
Az elmúlt három esztendőben többször is álltam a fémvázak szövevénye alatt. Kuszának, fenyegetőnek láttam, amit fölfoghattam belőle. Sőt, romszerűnek, harctéri drótakadálynak, vas-züllésnek, réz-dzsungelnek. Őszintén szólva, áthatolhatatlannak. A keresztbe-kasba hegesztett rudak, lemezek, sodronypálcák, fémvesszők úgy szúrtak bele a semmibe, és egymáson is úgy hatoltak át, mintha a halál oldalba rúgott mértanát akarták volna elképzeltetni velünk.
És lehetséges, hogy ez a kezdeti benyomás nem is járt túl messze az igazságtól. Mert utólag ma is azt gondolom, hogy a fiatal Szervátiusz azért választotta a lenyűgöző kuszaság csapdáit, a pusztulásra emlékeztető vas-réz-láng egyveleget, hogy Dózsa szobrát ne ideológiákból, ne történelem-magyarázatokból és ne hős-elképzelésekből indítsa, hanem a halálból. A saját idegrendszerében fölhalmozódott halálból: lássuk: mire megyünk, ha már semmi sincs, ha a bordarácsok közé beesik az eső, benéz a csillag.
A szobor tehát a kíméletlen üresség fölé épült, hogy uralkodjék.
Aki először járja körül a torzónak látszó, de a század szobrászatában is jelentős művet, talán így nevezi el magában: az elégetett Dózsa. A megevettek királya. S mikor már azt hihetné, hogy közel férkőzött a szoborhoz, hogy érti, hogy már el is raktározta legkülönösebb képzetei közé – a mű ekkor kezd váratlanul megéledni. Hatalmát ekkor mutatja meg igazán. A szinte naturalistának tekinthető formái: az ágyékcsontok, a térdkalácsok, a szemüregek, a vállgödrök, a csigolyatüskék követhető alakváltozás közben mondanak le saját és egyszeri jelentésükről. A rögeszmés tárgyiasságnak ezen a fokán önmaguk fölé lendülnek, fölizzanak. Gyere, tapints meg – mondja a pusztulás fölé kilógó lábcsonk. Gyere, nézz belém – mondja a világtalan száj. Gyere, mert úgyis idevalósi vagy, sötétségem és keménységem alá – mondja az állkapocs. Költözz belém – mondja a körülkerített koponya, a mellkas, az egész teremtmény. (…)
