A népszerű erkölcstan pozitív normákban írja le a magatartásban visszaverődő világ igényeit, de mit sem tud a világban visszaverődő ráció kínjáról, amit saját tehetetlenségének láttán érez. Az erkölcsi metafizika ezért nemcsak hogy népszerűség híján való, de kínos dolog is. Talán mégis szükségünk van rá.
Érthető világra van szükségünk: érthetővé tesszük hát a világot. Az érthetetlen világot is érthetővé tesszük: érthetetlenségét minősítjük sajátos jellemzőjének. Érthető világra van szükségünk, s ha még nem tudjuk megérteni, akkor egyetemessé duzzasztva metaforába bujtatjuk, mintha valóban megértettük volna.
Ilyen metafora a Jó és a Rossz metaforája. A magát egyetemesnek akaró gondolat ősformája ez: a mitikus-mitologikus gondolkodás a Jó és a Rossz harcában ábrázolta a világ egyetemes tendenciáit. De ebben az ábrázolásban nem volt semmi bizonyosság: a tapasztalatok nem mondottak ellent a metaforának, de egyetemes formájában nem is igazolták azt. Mégis: egy ilyen metafora alkalmasnak mutatkozott arra, hogy az ember megnyugtatóan belehelyezkedjen a világba s mint racionális lény simuljon bele az ellenséges természeti környezetbe.
Az ősmetafora, mint a mindennapi erkölcsi világkép tapasztalati alapelve, mindmáig fennmaradt. Minden elméleti meggondolás ellenére, az absztrakt logikai-filozófiai világkép kidolgozása ellenére is fennmaradt; a filozófia kétezer éves harca az emancipációért nem volt elegendő ahhoz, hogy megszabaduljon a metafora nyűgétől. A logikum határain a filozófia dadogni kezd, s amikor fogyatékosságán rajtakapja magát, akkor megbocsátóvá válik a metaforikus, hétköznapi gondolkodás láttán is. De nem fogadja el – természetével ellenkezne az, ha elfogadná – az elméleti gondolkodás hiányában tetszelgő magatartást. A tiszta fogalmiságra törekszik: a metaforán túl a totalitás logikai elvét keresi.
Gyönyörű nyűg a metafora; s amikor a filozófia az érzékiség felé húzó terhektől kíván szabadulni, gyakran maga is megfürdik a metafora esztétikai szépségeiben. Mert például milyen elvont sorsfogalom tudná helyettesíteni a sors ábrázolását, úgy, ahogy mondjuk Bulgakovnál olvashatjuk: „Istenek, isteneim! Milyen gyászos az estébe borult föld! Milyen sejtelmes a köd a láp felett! Aki bolyongott ebben a ködben, aki sokat szenvedett halála előtt, aki repült földünk felett, erejét meghaladó terhet cipelve, az tudja mindezt. Tudja az, aki megfáradt, és sajnálkozás nélkül hagyja el a föld ködeit, mocsarait, folyóit, könnyű szívvel adja magát a halál kezére, mert tudja, hogy csak a halál fogja őt megvigasztalni.” (A Mester és Margarita)
A logikai elvek firtatása többnyire nem népszerű feladat, a Jó és a Rossz logikai megalapozása talán a legkevésbé az. Az elvek keresésekor eltűnik a Jó a maga empirikus formájában, és már csupán jó, a Rossz is csak rossz, és a jó többé nem azonos azzal, ami a szubjektív vágyaknak, a boldogságvárásnak megfelel, s a rossz sem a vágyakat romboló, a boldogtalanságot okozó tényező. A megnyilvánulások helyén erkölcsi tudatunk marad, az erkölcsi tudat mögött pedig az ember erkölcsi statútuma.
Erkölcsi lényünk hozzáteszi magát a világhoz, és már azt keresi magában, ami összeköti a végtelen világegyetemmel, ami az erkölcsi lényt természeti lényként eggyé teszi a világgal. A dolgokhoz csak az kapcsolhat bennünket, ami maga is egy dolog, egy tény, minőségében a többi jelenségtől elválasztó, de mint „természeti” minőséget a világba ágyazó tény jellemzi az emberi nemet. Rációnk – nem szólunk most a rációt formáló tevékenységről mint szociológiai tényről –, csak rációnk az a tény, amely elválasztva-hozzákapcsol bennünket a dolgok és tények ráció nélkül való világához. Rációnk egy dolog. Azok a dolgok vagyunk, amelyeknek rációjuk van és amelyek azzal válnak azzá, akik, hogy van egy olyan vonásuk, amit rációnak nevezünk.
A külső világ, a társadalom, a többi emberek kényszerítenek arra, hogy erkölcsi magatartásunk legyen: a Más jelenléte és én, csak mi tudunk erkölcsi lények lenni. Mert van tudatunk, ahol ezt a viszonyt mint erkölcsi viszonyt éljük át, és mert van rációnk, amely mint ráció reánk rója az átélés örök penitenciáját.
Megfordíthatnánk a viszonyt, mondhatnánk, hogy a magatartás, az erkölcsi lényként való megnyilvánulás a társadalmi-gazdasági lét követelménye – s ha ezt mondanák, igazunk lenne. Az erkölcs genezise szempontjából. Mert a Más-hoz való viszonyom valóban elsődleges e viszony tudatához képest, a rációhoz képest, amely ezt a viszonyt a logikum törvényeire vezeti vissza. De a genezis, a keletkezés mozzanatán túl az erkölcs racionális viszonyként működik, vagyis: az erkölcsi eszmény nevében megkövetelhetjük tőle, hogy racionális tényként működjön.
Az erkölcs a van mellé teremti a kellést, a létezést óhajtottal oltja be: és amíg a kellés csak elvont követelmény, addig antagonisztikus az erkölcs, tudathasadásos az erkölcs, a ráció pedig idegen eszményként álmodja meg a racionális erkölcsi tartás törvényét. A mindennapok erkölcsi magatartása és az erkölcsi eszmény között elméleti viszony van: ennek elemzése az, ami nem népszerű.
Már Kant is tudja, mennyire nem népszerű ez. „Mert ha szavazatokat gyűjtenénk arra vonatkozólag – írja a Grundlegung zur Metaphysik der Sittenben –, hogy a minden empirikustól megfosztott tiszta racionális megismerést, vagyis az erkölcsök metafizikáját, vagy egy népszerű gyakorlati filozófiát részesítenek-e előnyben, akkor eleve kitalálhatnánk, merre billen a mérleg. A népszerű konceptusokhoz való leereszkedés természetesen dicséretre méltó, ha ezt megelőzően felemelkedtünk a tiszta ész elveihez… De teljességgel abszurd dolog ennek – a népszerű fogalmaknak – átengedni az elsőséget. Nem csak azért, mert ez a módszer sohasem tarthat igényt a valódi filozófiai népszerűség igen ritka érdemére, hiszen nincs abban semmi művészet, ha mindenki megért, mert lemondunk minden mélyebb megismerésről, de azért sem, mert ilyenkor a véletlenszerűen összegyűjtött megfigyelések és félig-meddig racionális elvek ködös keveréke jön létre, amellyel csak az üresfejűek szórakoznak, hiszen igen hasznosak a mindennapi szófecsérlésben…“
Kant mégis vállalta a feladatot: megoldásaival vitatkozni lehet, és vitatkozni kell. De elfogulatlanul kell vitatkozni, s tudni azt, amit a kriticista Kant minden műve oly egyértelműen sugall: a tiszta ész, a minden tapasztalati mozzanattól megfosztott (a priori) ráció, a kanti filozófia „leghidegebb” fogalma tulajdonképpen a „legmelegebb” fogalma e filozófiának: összemberi, egyetemes emberi érdeket fogalmaz meg. Azt, hogy az élet, a látszatok minden zavarossága ellenére is rendeznünk kell a tapasztalatot, vagy ha ezt nem tudjuk elvégezni, akkor hinnünk kell abban, hogy elvégezhető, hogy a tények rendezhetők, hogy a ráció öntörvényei valahol a világ öntörvényei lehetnek.
Mert akkor az erkölcs törvénye – világtörvény. Nem óhaj, nem vágy csupán, hanem a szükségszerűség ismérvével rendelkező tendencia. Hinni abban, hogy van ilyen tendencia, annyi, mint a legfilozofikusabb tételt, a tiszta ráció öntörvényű működésének törvényét a metaforikus eksztázisig felfokozva megszüntetni. Semmi sem igazolja ezt a metaforát, csak az igazolhatná, ha növényként szenvednénk el a természetet Az ember nem növény. Vagy mégis az, csak öntudata van? Akkor a ráció is a növény metaforája, akkor csak metafora van.
A népszerű erkölcstan pozitív normákban írja le a magatartásban visszaverődő világ igényeit, de mit sem tud a világban visszaverődő ráció kínjáról, amit saját tehetetlenségének láttán érez. Az erkölcsi metafizika ezért nemcsak hogy népszerűség híján való, de kínos dolog is. Talán mégis szükségünk van rá.
Megjelent A Hét I. évfolyam 1. számában, 1990. október 23-án
