Az élő szervezetet főleg az teszi azzá, ami, hogy a környezetéből érkező hatásokra a lehető legkomplexebb módon reagál. Ez a reakció nem egyszerű fizikai vagy kémiai változásokban nyilvánul meg, hanem olyan módosulásokban, amelyek rövid távon az egyedet, hosszú távon a fajt felfegyverzik a létnek lehetőleg legmegfelelőbb tulajdonságokkal. Ilyen értelemben a legtökéletesebb az ember, a homo sapiens. Ha majd egyszer önmagához is alkalmazkodni fog, igazán rendben lesz minden.
A környezet–élő szervezet kapcsolatot kibernetikai rendszerként foghatjuk fel. A környezet mint „adó” gyakorlatilag végtelen mennyiségű jellel hat, amelyeket részint a szervezet „vevőként” felfog és tevékenységét – nemzedékeken keresztül felépítését is – úgy módosítja, hogy megfeleljen a környezet hatásainak. A visszahatás is érvényesül. Az élőlények, legfőként az ember, módosítják környezetüket, olyan irányban, hogy az a létüknek lehető legjobban kedvezzen. Általában.
A végtelen jelmennyiségből a szervezet az érzékszervek segítségével fogja fel azt a véges mennyiséget, amely tevékenységét vezérli. Az ember a jelek döntő hányadát (több mint 80%-át) látás, továbbá csökkenő sorrendben hallás, szaglás, tapintás és ízlés útján fogja fel. Az öt információcsatorna receptora, az öt érzékszerv működésében merőben különbözik egymástól, egyetlen közös vonásuk, hogy csak a jelek bizonyos skáláját érzékelik. A látható (helyesebben a látott) fénysugarakon kívül léteznek infravörös és ultraibolya sugárzások, hallhatatlan hangok, s így tovább. A skálákon kívül eső jelek sem hagyják közömbösen a szervezetet, az érzékszerveket megkerülve hathatnak az életfunkciókra. Példa erre az ultraibolya sugarak hatása a D-vitamin képzésre, ezen keresztül a csontrendszer kialakulására.
Az emberi fül csak azokat a hangrezgéseket fogja fel hangérzet formájában, amelyek másodpercenkénti rezgésszáma 20 és 20 000 között van. A 20 000-nél magasabb rezgésszámúak a sokat emlegetett ultrahangok. Ezek a húszas évektől kezdve az alkalmazott fizika egyik kedvelt kutatási területét képezik. A másodpercenként 20-nál kisebb rezgészámúakat a teljesség okán
INFRAHANG
elnevezéssel jelölik; ezek egészen a legutóbbi évekig majdnem teljesen elkerülték a tudósok figyelmét.
A véletlennek kellett közrejátszania ahhoz, hogy a hangtani kutatások középpontjába kerüljenek. Az történt, hogy a közelmúltban az egyik francia fizikai kutatólaboratóriumban az asztalok, a rajtuk lévő üvegek és a bennük lévő folyadékok minden látható ok nélkül rezegni kezdtek. A helyiségben tartózkodó kutatók közérzete megmagyarázhatatlanul kellemetlenné vált. Rövid, de céltudatos keresés után megtalálták a jelenség okát: a szomszéd telken lévő üzemben alacsony fordulatszámú ventillátort szereltek volt fel. Ennek lapátkereke alacsony frekvenciájú infrahangokat keltett. A laboratórium méretei – teljesen véletlenül – olyanok voltak, hogy az rezonátorként felfogta és felerősítette a rezgéseket. (Úgy, ahogy egy vonós hangszer doboza felerősíti a hangszer hangjait.) A kellemetlen hatásokat egyszerűen a ventillátor fordulatszámának megváltoztatásával sikerült mellőzni. A kutatók pedig lázasan tanulmányozni kezdték az alacsony rezgésszámú hangokat.
Ez azt jelenti, hogy hangszálaik másodpercenként csak egyet rezdülnek.
Az ultrahangokétól eltérően
AZ ELŐÁLLÍTÁSUK
nem kíván különösebb berendezést. Megfelelően méretezett sípokkal vagy szirénákkal tetszőleges energiájú infrahangokat lehet kelteni. Egyedüli probléma, hogy a környező tárgyak rezonancia folytán átvehetik a rezgéseket, és mechanikai károsodásokat szenvedhetnek. (Egy alkalommal a laboratórium falai is megrepedtek. Ezt érdemes összevetni a bibliai Jerikó esetével, amelynek falai szintén nem valami csoda, hanem a szorgalmas trombitálás hatására dőltek össze.) Kimutatták, hogy bizonyos természeti jelenségeket: vihart, földrengést vagy tűzhányók kitörését nagyon alacsony rezgésszámú infrahangok előzik meg. (Ezzel magyarázható az az emberi történelemmel egyidős tapasztalat, miszerint egyes állatok – kutyák, medúzák, viharmadarak stb. – az oksági kapcsolatokat kijátszva ösztöneik sugallatára „előre megérzik” a természeti katasztrófákat. Egyszerűen arról van szó, hogy ezeknek az állatoknak a hallószerve olyan felépítésű, hogy az emberi fül számára felfoghatatlan hangokat is érzékelik. A fentebb említett természeti jelenségek kezdeti fázisát kísérő infrahangok riasztják őket.)
A kutatások középpontjában az infrahangok
ÉLETTANI HATÁSA
áll. Kísérletileg bebizonyították, hogy az ember számára még a nagy intenzitású zaj is elviselhetőbb, mint az aránylag gyenge, de kitartó infrahang. Az utóbbi lüktető fejfájást, egyensúlyzavart, hányingeres szédülést okoz. Zavarólag hat az idegműködésre: szorongást vált ki, és majdnem lehetetlenné teszi a szellemi tevékenységet.
Amint azt a legújabban bebizonyítottak, a közlekedési balesetek jelentős hányadát az okozza, hogy a kocsiszekrény remegésétől keletkezett infrahangok inger-eltompulást okoznak, s ez a reakcióidő káros megnövekedéséhez vezet. Már a harmincas években megfigyelték, hogy az orgonahangok egyes személyek esetében epilepsziarohamokat válthatnak ki. Az infrahangkutatás fényében már nyilvánvaló, hogy a mélyzengésű sípok mellékesen infrahangokat is keltenek. Ezek váltják ki a „szent betegség” tüneteit. Ezért lehet a primitív népek rituális zenéjében különös szerepe a mély hangú ütőhangszereknek – doboknak.
Még nem tisztázott teljes mértékben, de valószínű, hogy a frontbetörések hatása a normális élettani funkciók felborításában szintén részint a légmozgásokat kísérő infrahangok hatásának tulajdonítható. Az infrahangok tartós szervi elváltozásokat is okozhatnak. Az orvosi megfigyelések a lassú fordulatszámú Diesel-motorok mellett dolgozók fülében káros módosulásokat mutattak ki.
Mindezek azt bizonyítják, hogy nemcsak az átkos zaj, hanem a látszólagos csend is káros lehet. Ez új feladatokat jelent az ergonómusok számára is: úgy beállítani a gépek ritmusát, hogy a műhelyekben keletkezett infrahangok minimálisak legyenek.
Az infrahangoknak az emberi szervezetre gyakorolt hatásmechanizmusa is tisztázódott. Nem egyszerű mechanikai hatásként bántják a belső szerveket, mint ahogy azt kezdetben hitték, hanem a hallható hangokhoz hasonlóan
A FÜL KÖZVETÍTÉSÉVEL
hatnak az agytevékenységre: szabályos ismétlődésükkel felborítják az agy normális bioritmusát. A fül önműködően alkalmazkodik a hangingerek erősségéhez, Erős hangok esetében csökkent érzékenységgel működik, halk hangok esetében érzékenysége fokozódik. Olyan környezetben, ahol hallható hangok nincsenek, a fül érzékenysége maximálisra állítódik, s így elkerülhetetlenül felfogja a nagyon gyakran jelen lévő infrahangokat, minden kellemetlen hatásukkal együtt. Ezzel magyarázható a „nyomasztó csend”. A lassú légmozgások keltette vagy más eredetű infrahangok okozzák a kellemetlen pszichológiai hatásokat. A védekezésnek két változata lehetséges: fülvédőket használni (a csendben!), vagy hallható hanggal megtörni a csendet. Sokan, főleg a szellemi munkát végzők, vagy az autósok vezetés közben kedvelik a bekapcsolt rádiót. Ezzel a „háttér-rádiózással” tulajdonképpen az infrahangok ellen védekeznek. Az állandó hanghatás következtében a fül érzékenysége kisebb értékre állítódik, s így a kisenergiájú infrahangokkal szemben érzéketlenné válik. Ehhez járul még a zene egyébként is jótékony pszichológiai hatása.
Az első hallásra ijesztően káros infrahangoknak számos
GYAKORLATI ALKALMAZÁSA
is van. Japán partjain infrahangdetektorok jelzik a szökőár-hullámok (tsunami) közeledtét. Szovjet tudósok infrahangos viharjelzőt kísérleteztek ki. Szerkesztettek infrahangos olajfúró-berendezést is. A gyógyászatban is folynak kísérletek az alkalmazásukra. (Egy franciaországi kórházban egy beteg szaglását alacsony rezgésszámú hangbesugárzással sikerült visszaadni.)
S mindez csak a kezdet!
Megjelent A Hét IV. évfolyama 47. számában, 1973. november 23-án.
A szerkesztő megjegyzése – ötven év múlva, egy fontos esemény évfordulóján
A 16 hertz alatti infrahangokat Sulojkin szovjet-orosz tudós fedezte fel és írta le 1935-ben. De már ezt megelőzően is észlelték őket.
A geológiai közelmúlt egyik legnagyobb természeti katasztrófája a Krakatau kitörése volt száznegyven éve, 1883. augusztus 27-én. A vulkán a mai Indonézia területén, Jáva szigetétől negyven kilométerre, a Szunda-szorosban található. Három vulkáni kúpja évszázadig inaktív volt, ám a kitöréseik ekkor egyre hevesebbé váltak, majd végül akkora repedés nyílt a tűzhányó oldalán, amelyen hirtelen nagy mennyiségű tengervíz áramlott a vulkán belsejében fortyogó magmára. Ettől az egész hegy felrobbant, majd nyolcvan kilométer sugarú területen szórt szét hamut és más vulkáni anyagokat. A tragédia ötezer ember halálát okozta, hangját pedig még ötezer kilométer távolságról is lehetett hallani. Ezzel egy időben a barométerek a világ minden pontján az emberi fül számára nem hallható infrahangok jelenlétét regisztrálták. Ez irányította rá elsőként a figyelmet az infrahangok jelenlétére és fontosságára.
A Bermuda-háromszög legendáját titokzatosan eltűnt hajók és repülőgépek történetei alkotják. A legújabb oceanográfiai kutatások szerint erős infrahangképződés állhat néhány eltűnés hátterében.