Az öregedés során az embernek önmagához, környezetéhez s a léthez való viszonyát legsúlyosabb tehertétellel az elmúlás, a megszűnés elháríthatatlan, s csak részben elnyomható tudata nehezíti meg. Az ember alapvető tulajdonságából fakad, hogy „az élőlények közül egyedül csak ő tudja előre, hogy meg kell halnia, és ezt is csak közvetett tapasztalatból tudja” (Voltaire). Az embernek tehát az életkorral kiteljesedő léttudattal párhuzamosan tudomásul kell vennie közelgő megsemisülését is. Az érzelmi-erkölcsi magatartásnak, a tudatos és tudat alá szorított gondolati folyamatnak ez a szükségszerű végkövetkeztetése a lét határának közeledtével egyre gyötrőbbé válhat, és ha kap is ésszerű magyarázatot, az lényegi ellentétben van az életösztönnel, s így sohasem lehet megnyugtató. Jóllehet Bergson szerint a természet elvette az ember tudatalatti énjétől azt a lehetőséget, hogy a saját halálában higgyen, a halálfélelem mégis a legősibb, legelemibb érzelmek egyike, az „életösztön” velejárója, amit azonban a tapasztalás, a tanulás, a környezet „nevelő” hatása is befolyásol. Méghozzá olyannyira, hogy a halálfélelem ösztönjellege is kétséges.
Maga a halálgondolat s a hozzá társuló félelem rendszerint az ötödik évtized során bukkan fel, majd egyre gyakrabban, egyre erősebb érzelmi állapotként, azután pedig lassan beletörődve, humoros vagy rezignált kijelentések alakjában, majd belefáradva, s nemegyszer vágyva is emlegetik az időskorúak a halált. Egyes nézetek szerint pedig ez annál inkább történik így, minél differenciáltabb tudattal bír, tehát minél „prospektívebb”, előrelátóbb az egyén. Annak tudata, hogy az ember halandó, hogy a kor előrehaladtával a múlt egyre hosszabb és a jövő mind rövidebb lesz, egyeseknél heves halálfélelmi rohamokat válthat ki. Az ilyen időskorúak mindenben csak az értelmetlen elmúlást látják, tehetetlenségbe, érdektelenségbe süppednek, illetve érdeklődésük pusztuláscentrikus lesz, miközben kevésbé félnek a haláltól, mint a meghalástól. Öregedéslélektani szempontból Erich Fromm vonta le azt a fentiekkel egybehangzó következtetést, hogy vannak nekrofil, azaz halni vágyó, és biofil, vagyis élni vágyó öregek.
A kérdezés joga és eredménye
A gerontopszichológiában és a pszichoterápiában a halálfélelem alkotja a legnehezebben hozzáférhető „csúcstünetet” s így a legkevésbé megoldható feladatot. Az önvédelmi mechanizmusok rejtett, bonyolult és egyéni jellege, e labilis védelmi rendszer megbontásának veszélye már maga is kétségessé teszi a nyílt kérdésfeltevés jogát. A kapott válaszok ugyanis vagy tudatos vagy öntudatlan elhárításra utalnak vagy pedig transzcendentális gondolati rendszerbe illeszkednek.
Franziska Baugarten (1962) körülbelül kétszázértelmiségivel folytatott beszélgetést e kérdésről, s a válaszok alapján háromféle viszonyulási módot különített el: rezignált-beletörődőt, tagadó-elutasítót és ellenszegülő-ellenállót. A kérdezettek mindenikének volt haláltudata. Szerző szerint biológiai állapota és életszemlélete alapján a harmadik csoport tűnt a legegészségesebbnek. Ciompi (1966) pszichoanalitikai módszerrel vizsgálta hetven éven felüliek szabad asszociációit. Az eredmények azt igazolták, hogy a vizsgált személyeknél a lelkiállapotot a magára hagyatottságtól gyengeségtől és a haláltól való félelem uralta, s ez összhangban állt a pozitív vágyakkal, a védelem, a valakihez tartozás s a valósággal való kapcsolat igényével. Más kutatók (Serise és munkatársai, 1971) a fentiekkel kapcsolatban arra a megállapításra jutottak, hogy a végleges összeomlás félelme tulajdonképpen nagyon ritka, ami alátámasztja a már említett tényt, hogy mindenki tudja, de senki sem hiszi, hogy meg fog halni, illetve ezt mindig távoli eshetőségnek tekinti, s akkor sem fél mástól, mint a tudatában rémképzetként élő haláltusától. Holott az mindig rövid, s öntudatlan állapotban vagy alig fenntartott tudatállapotban éri a haldoklót. Ennek csak látszólag mondanak ellent azok a közelgő halál tudatát bizonyító kijelentések, amelyeket számtalan esetben feljegyeztek
A kevés számú vizsgálatok közül terápiás szempontból különösen hasznosíthatóak Ross (1971) adatai, amelyek terminális állapotban lévőkre vonatkoztak A fokozatos adaptáció az alábbi kijelentésekben nyilvánult meg: „Nem, nem én! – „Miért én? ” és: – „Igen, én, de”, az egyszerű végsőig :– „Igen, én”. Szerző szerint e szakaszok ismerete teszi lehetővé a haldoklónak nyújtandó segítséget is.
Bromley úgy véli, hogy a leggyakoribb magatartás egyfajta közömbösség. Az időskorúak jó része – feltehetően – a halálra is úgy tekint, mint elkerülhetetlen tényre. A gerontológust azonban inkább az a felismerés döbbenti meg, hogy az elmúlásba való beletörődés – amennyiben ez egyáltalán valóságos, illetve elhihető – csak az általános és különösen a pszichofiziológiai állapot nagyfokú csökkenésével lesz valamelyest is lehetséges. Magyarázatként azt kell feltételezni, hogy ebben nemcsak az ember lelki alkalmazkodóképességének legsúlyosabb próbatétele rejlik, hanem annak legmélyebb biológiai képtelensége is. A halál gondolatával ugyanis egészséges állapotban nem lehet megbarátkozni. Jóllehet a klinikus nemegyszer áll szemben a beteg kérésével, hogy hagyja őt meghalni, de ezt sohasem lehet a teljes luciditás, az egészséges tudat megnyilatkozásának tekinteni. A betegség ilyen szakaszában a tudat is beteg. A többi pedig a tudomány dolga, ami mindig adottság és távlat kettős dimenziójában mozog. Annál is inkább, mert szintén klinikai tapasztalat, de sokkal gyakoribb, hogy milyen ijesztő erővel követelőzik az élni akarás még a legsúlyosabb betegségállapotban is.
A természetes ataraxia
A halálfélelemben tulajdonképp az élethez való viszonyulás jut kifejezésre. Ezt bizonyítja az a paradoxon. hogy akinek élményekben gazdag, emberileg teljes és sikeres élete volt – öreg korában rendszerint kevésbé fél a haláltól, jóllehet mindvégig érzi vagy akár egyre erősebben, az anticipált fájdalmat, hogy meg kell válnia mindattól, amihez még ragaszkodik” (Freud). Az a gerontológiai szabály, hogy mindenki úgy öregszik meg, ahogy élt – tehát ilyen vonatkozásban is érvényes. Az öregkori életérzést elsősorban is a biopszichológiai előtörténet határozza meg. Az öregedés hármas meghatározottsága – a biológiai, pszichikai és társadalmi – az életérzésben mint egy fókuszban összegeződik. Az előzményektől függetlenül is bekövetkezhetnek idősebb korban fordulatszerű kedvező vagy kedvezőtlen változások. Ezek halmozódása pedig megváltoztathana a folyamat addigi jellegét. Így például az időskori frusztráció számtalan tényező hatására következhet be. Ilyen az élettani funkciók romlása a tevékenység beszűkülése, feleslegességérzet és elkülönültség, a biztonságot adó érzelmi kapcsolatok – család, barátok, munkatársak – fokozatos elvesztése, a kiúttalan „nincs megoldás helyzet” a morális nyomor különböző változatai és még sok minden.
A többnyire ki nem gyógyítható betegségektől, a lelki (és nem mindig fizikai”) magánytól a céltalanság szomorúságától” gyötört öregek több országban észlelhető ijesztő öngyilkossági arányszáma ilyen vonatkozásban felfigyeltető jel Sánta Ferenc Sokan voltunk című novellája a régi világnak az öregek számára Tajgetoszt jelentő körülményeit örökítette meg, Leonhard Frank elbeszélése Az öregember pedig a mai kor összkomfortos Taigetoszát mutatja be. Mindezek a körülmények s a környezet meghatározó szerepét jelzik. Pszichológiai vonatkozásban többek közt Lieberman és Caplan (1970) észlelései is ezt igazolták. Kutatásaik során számos olvan időskorú beteget vizsgáltak folyamatosan, akik a vizsgálat kezdete utáni egy, illetve három évre meghaltak Az utólagos egybevetések szerint a halálfélelem az ilyen tárgyú szimbólumlátás ilyen jellegű képzetek eluralkodása gondolatvilágukban elsődlegesen függ a pszichológiai légkör bátorító életteljes vagy csüggesztő életszegény jellegétől, s nem pedig a halál tényleges közeli bekövetkeztétől.
Ezért nemcsak az említett heveny félelmeket szüntetheti meg a megfelelően képzett gondozó személyzet, hanem a közelgő krízisek is megelőzhetőek ily módon. A szakképzett gondozókon kívül a családtagokkal folytatott ilyen irányú felkészítő megbeszélések is hozzásegíthetnek. hogy a beteg az öreg ember a halálfélelem elleni súlyos küzdelemben ne legyen magára hagyva. Az éjszakai csendes elhalálozásokra gondolva, amelyek többnyire szívinfarktus következményei, s amit esetleg heves szorongás is kiválthat – nem kétséges, hogy a fenti lelki gondozás legtöbbször életmeghosszabbítást is jelent. Ugyanakkor az sem kétséges hogy a felsorolt optimális feltételek mind szükségesek ahhoz, hogy az egyén képes legyen a halál objektív közelségétől függetlenül szabadon a jövőbe tekinteni és beleélni magát abba, még ha ez a jövő nem is lehet már túl hosszú. Ezt tartja Panse (1970) az egészséges, önmaga fölött győzedelmeskedő öregedés ismérvének.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 47. számában, 1973. november 23-án.
