Mottó: A sötétkamrát azért találták ki a fotográfusok, hogy a fény túlzott agressziója nélkül, zavartalanul létrehozhassák azokat a látványelemeket, amikből egy-egy jó fotográfia felépül. Az Új Hét szándéka szerint a jövőben tehetséges kortárs fotósok sötétkamráiban jó fotók után keresgél – s reménykedik, hogy talál is! (CsG)
August Sander szakácsa a torontói Ontario szépművészeti múzeum fotótörténeti galériájának faláról tekintett le rám először a maga elégedettségében, otthonos díszletei közül.
Azonnal megkapott az 1928-ban készült portré mesteri kompozíciója, tonalitása, egész rálátása mestersége lényegére, s a múzeumlátogatás után, az ottani benyomással a szívemben nekiálltam a fotós munkássága után kutakodni.
Nem volt nehéz dolgom, hiszen a fotókritikusok és -történészek jól ismerik és kellőképpen csodálják is a portréfotózás eme páratlan óriását, akinek életműve annak ellenére igen nagy súllyal nyom a latba, hogy a harmincas években az akkori Németország szélsőjobb szellemi őrei megsemmisítették addigi archívumának jórészét.
A szakácsportré minden bizonnyal kis része annak a nagyszabású sorozatnak, amelynek a Huszadik század emberei címet adták. Olyan vállalkozás ez a fotóban, mint a milyen Balzac Emberi színjátéka vagy Zola az élet teljességét leképező regényfolyama az irodalomban. A portréfotós és a portréfotózás társadalmi-szociológiai szerepéről tanulságos szövegek olvashatók az internet jóvoltából, amelyek közül kiemelnék mindjárt kettőt: az egyik Rényi András kritikája (A maszk igazsága), a másik Pfisztner Gábor (Látni, megfigyelni és gondolkodni), mindkettő a Mai Manó Házban 2001-ben megrendezett Sander-kiállítással kapcsolatban mond el igen lényeges dolgokat a művészről, koráról.
Emberek, típusok, arcok mögöttes sejtetései maradtak ránk letűnt időkből Sander révén. Örvendetes, hogy törekvésének ma is vannak követői, akik új elemekkel töltik fel az arcmentés általi tanúságtétel művészetét és módszertanát.
