G., a költő – aki ma lenne 96 éves – nem volt szép ember, egy cseppet sem, de akik ismerték, mégis szépnek látták; valahogy átvilágították a benne izzó szavak, mantra-zsarátnokoktól izzott G., a költő, mágikus koksz fűtötte, mint egy olajoshordót, amibe tüzet raktak a hajléktalanok valahol a Bronx vagy Harlem mellékutcáiban, ilyen forró hordó volt G., a költő, a poézis kohója, szesszel, szexszel, droggal és szabadsággal sistergő kazán, és bár voltak nála jobb költők sokan, ő volt a legköltőbb költő mégis, a vers maga, ahogy pulzáló, mágikusan monoton sorokat ürített magából, Május Hercege a prágai karneválon, könnygáztól berekedt guru Chicagóban, és parkokban, pincékben, pódiumokon, palotákban és penészes apartmanokban, a tengerparton, útszélen, bárhol, kitaszított, leples bitang, ünnepelt hipszter, mindig ugyanaz.
Nem volt szép ember G., a költő, de kicsit még a rendőrök is szépnek látták, mikor gumibottal verték kopaszodó, torzonborz fejét, mikor a mellébe rúgtak, a szemüvegére léptek és paprikaszprét fújtak a szemébe, hogy ne lásson mindenfélét, nemzedéke legjobb elméit az őrület romjaiban, csikorgó sirályokat a kikötő acélhideg egén, a kaliforniai szupermarketek polcain sorakozó palackokat, bennük az instant fogyasztás mámora, mert rend is van a világon, gondolták a rendőrök izzadva, túl szép nekünk ez a csúnya kis emberke, ez a G., ez a költő, üssünk hát nagyot.
G., a költő csipet volt mindenből, mint valami csípős, nyugaton kitalált keleti étel, amit a kolonializmus és a globalizáció fűszerezett, horpadt bádoglábasba zúdított, zavaros egyveleg a magányos kapitalizmus legénylakásának szomorú konyhájában, egy kevés éterien sápadt Novalis, szaga mint a kámforé, amit halcsontos fűzőjüktől elalélt hölgyek cingár orrcimpája alá tartottak régen apró üvegekben, egy marék zsíros, trágyaföldes bukéjú, odakozmált Villon, akit valami árokban ér a reggel, gatyapőcén nyálfoltok, zsebében másvalaki bugyellárisa, adagnyi naftalinszagú, kiöregedett Rimbaud, ahogy Párizsra, versekre és duzzadó férfiölekre emlékezik ötvenévesen, egy rumtól, kosztól és haláltól bűzlő rabszolgahajó fedélzetén, kanálnyi az öngyilkossága előtt ajtót nyitó Majakovszkijból, ahogy „elvtársnak” szólítja dörömbölő öngyilkosait, saját romjain jajongó Jeremiás, és persze piperkőc Byron is, aki a tengerparti máglyán átkozódva sütögeti Shelley makacs, hamvadni nem tudó szívét, Whitman, ahogy magát saját mozdonya elé veti, egy Petrovics nevű prémvadász, aki valahol Oroszország mélyén sosemvolt verses-harcos múltat álmodik… – szomorú, bölcs bohóc, mindez volt G., a költő, meg még sokkal több és sokkal kevesebb.
Csúnya verseket írt G., a költő, hosszú, csúf szövegekből épített magas tornyokat, hogy azokra hágva döbbenjen rá, nem érti immár sem magát, sem másokat, az eget sem éri el, de galambok és héják szarják össze roppant homlokzatait, széthullik a ritmus, mint a test, a torony ledől, de a romjai, azok gyönyörűek lesznek mégis, a megvakult ablakok megannyi tükör, hogy G., a költő kásás hajnalokon belenézve meglásson minket, a hisztérikusan lemeztelenedett éhezőket, ahogy egy korty alkohol, egy kiadós cigarettacsikk, vagy egy széthordott vers után kutatunk, és meglássa G.-t, a költőt, ahogy magában motyogva nézi önmagát, szájából kilóg a fogkefe nyele, és a fogkrém habja szakállába csorog.
Ilyen volt G., a költő. Mi ne legyünk ilyen.
A szerző Facebook-bejegyzése 2022. június 3-án.
A szerkesztő megjegyzése
A szerző bejegyzéséhez mellékeli G., a költő egyik fényképét is:
Persze ha nem mellékelte volna, akkor is tudnánk, hogy kiről szól erőteljes szövege. Saját hozzájárulásként íme egy másik fotó Allen Ginsbergről:
