Spanyolországban és a szomszédos Portugáliában (Fotó: MTI/EPA/Jorge Zapata)
április 28., hétfő. Kinyitom a szemem. Újabb hét, újabb munkanap. Pislogok, végigcsinálom a reggeli rutint. Majd távmunkásként leülök a gép elé. Tavaszi napsütéses nap van, vijjognak a sirályok, a közeli autóút zaját hozza a szél. Nekilátok a munkának. Gyorsan telnek az órák, haladok is, egész jó a nap. Elindul az extra megbeszélés a nap közepén.
Kikapcsol a monitor, elmegy a vezetékes net. Volt már ilyen. Az első gondolatom, hogy már megint sikerült lecsapni a biztosítékot. Ellenőrzöm, de a biztosítékok rendben vannak. Kinyitom a lakás ajtaját, megnézem a lépcsőházi lámpát, ami még a legfényesebb nyári napon is felkapcsol. Most nem. Rutinból megy már az egész. Várunk, míg megoldják – mint mindig.
Mobilról írok a kollégámnak, hogy nem azért hagytam ott a megbeszélést, mert nem tetszett a téma.
Eltelik a szokásos tíz perc, negyed óra. Semmi. Inkább a kíváncsiság hajt, amikor a városban lakó ismerősömnél érdeklődöm, hogy náluk mi a helyzet. Semmi jó, jön a válasz. Ő azt hallotta, hogy Barcelonában sincs áram, ez most valami nagyobb. Kezdek ideges lenni. Főleg, hogy már víz sincs. Még szerencse, hogy a korábbi esetekből okulva van néhány ballon víz eltéve a fürdőszobában.
A cseten szivárognak a hírek az ismerősöktől, és lassan összeáll a kép: egész Spanyolországban nincs áram. Talán Portugália és Franciaország is érintett. Belém hasít a félelem, hogy ez csak a kezdete valami rossznak.
Gyors számvetés: oké, víz van, kaja van a hűtőben. A HŰTŐBEN. Az nem lesz jó. Új szabály, gyorsan nyitom, és csak amikor tényleg szükséges. Hátha úgy megtartja a hideget. Mondjuk a mélyhűtős cuccokat úgysem tudom elkészíteni, itt minden árammal megy.
Elkezd akadozni a mobilnet is, majd leáll. Úgy volt, hogy ismerőssel ebédelek. Üzenni nem tudok, inkább elé sétálok. Közben katasztrófa-turistáskodom. A városban nyugalom van, csak dugó. A lámpás körforgalmak igazi körforgalommá alakulnak, a metró lezárva, a buszok a dugóban araszolnak, rendőrök felügyelik a forgalmat. A kinti teraszokon emberek ülnek – végül is ebédidő van. A boltok és a vendéglátóhelyek belseje vaksötét, lassan megjelennek a pánikvásárlók. Ugyanakkor nagy a nyugalom. Itt. Mert a hírekben másnap látni húzós jeleneteket.
Találkozunk. Eszünk valami hideget. Lassan délután lesz, a helyzet változatlan. Végül úgy döntök (mint utóbb kiderül, sok más emberrel együtt), hogy a legegyszerűbb, ha kimegyek a parkba, és leheveredek a fűbe egy könyvvel. Este gyertyafénynél cicamosdás és fogmosás a ballonos vízből. Másnap új munkanapra ébredek. Árammal. De vannak helyek, ahol napokig nincs még…
—–
Ami nekem egy extra szabadnap volt, az emberek ezreinek valódi tortúra. Amellett, hogy Spanyolország azon a napon hatalmas anyagi veszteségeket könyvelhetett el, sokan maradtak étlen-szomjan, ellátatlanul, információ nélkül. Az internet azonnal leállt, a mobil hálózat még egy órát bírta, a magas helyeken negyed órán belül megszűnt a vízszolgáltatás, és a lift sem vitt fel sehová, a metrók megálltak az alagútjaikban, a nagysebességű vonatok a semmi közepén. Mindenhol készpénzzel lehetett csak fizetni, a bankkártya azzá vált, ami: egy szimpla plasztiklap. A hűtők elkezdtek kiengedni, rengeteg élelmiszer megromlott. Elektromosság híján megállt az élet, és ismét az amúgy is veszélyeztetettek kerültek rosszabb helyzetbe (például a kórházakban).
Sajnos ezt kívánták azok az emberek Magyarországnak, akik arra buzdítottak, hogy a kérések ellenére mindenki kapcsoljon be mindent is. És azok is, akik hallgattak rájuk. Nem tudják, mit kívántak. – Ha tetszett a produkció, most kapcsolják be vasalóikat – hangzott el a legendárium szerint a kérés Magyarország első interaktív szavazós tévéműsorában, tán a hetvenes-nyolcvanas években. Magyarország most is szavazott, és én büszke és hálás vagyok, hogy az összefogásra és a normalitásra. Köszönöm!
