„Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni. / A rossz, mit ember tesz, túl éli őt; / A jó gyakorta sírba száll vele” – aligha van a mostaninál alkalmasabb pillanat felidézni Antonius gyászbeszédét Shakespeare Julius Caesarából. De ez mégsem egy politikai nekrológ; jobban örültem volna, ha azt jelenti be, hogy végleg visszavonul és feladja politikai karrierjét. Az április 12-i megsemmisítő vereséggel ugyanis Orbán Viktor politikai hullává vált, a róla elnevezett rendszer, sőt korszak csúfosan megbukott, azonban politikusi pályája – legalábbis a mostani állás szerint – még nem ért véget. A parlamenttől ugyan elköszön, de a Fidesz elnökeként folytatná, saját szavai szerint a „nemzeti oldal újjászervezésében” van most rá szükség.

Jót nem tudok mondani róla. Pedig hívei szerint utólag mindenki láthatja, micsoda demokrata, hiszen átadta a hatalmat. Mint Lenin elvtárs a viccben: visszaadta a gyerekeknek a labdát, pedig közéjük is lövethetett volna. Elég nagy gebasz lett volna, persze, figyelembe véve a választási eredményt, itthon is meg kint is, ha nem adja át – ezt nem vállalta-vállalhatta. Biztos, hogy hetekkel vagy akár hónapokkal ezelőtt már látta a Medián és saját, nem propagandacélra szánt számaiból (is), hogy veszít. Korábbi delejes varázsa elkopott, a kampányban időnként megfáradt, rekedten rikácsoló öregember benyomását keltette, aki azt sem tudja, hogy hol van, kinek és mit beszél. Vajon tényleg elhiszi, hogy tizenhat év NER után a parlamenten kívülről, „utcai harcosként” új mozgalmat fog építeni, vagy valójában csak a személyes menekülési útvonalát szervezi (Amerikába vagy Azerbajdzsánba, tökmindegy)?

Nem tudom, hogy hatalomra kerülhet-e még valaha a Fidesz, de abban biztos vagyok, hogy ő már többé nem lesz miniszterelnök. (Más hazai pozíció meg nem is érdekli szerintem.) Ezt nyilván végiggondolta, s csak ezután döntött; így is két hétig tartott, mire előállt a farbával. Most nem volt hiszti, meg pszichothriller, mint a 2002-es vereség után. Leginkább talán a kármentés szándéka motiválhatta, ha végleg visszavonul, több mint kétmilliós tábora azonnal szétesik. Mert ez az ő saját édes gyermeke, (egy)személyes projektje, vele minden, nélküle semmi: Fidesz=Orbán. Nem lehetett egyszerű: ha képviselő marad, jön a napi szintű szégyenteljes szembesítés az „elmúlttizenhatév” összes szörnyűségével, ha pedig a végleges távozás mellett dönt, a gyorsított összeomlás garantált. De mindkét esetben legalább azt lehetett volna mondani, hogy valamilyen szinten vállalja a felelősséget. Orbán azonban, mint oly sokszor, a harmadik, látszólag könnyebb utat választotta: esze ágában sincs felelősséget vállalni, inkább a pálya széléről kavarná tovább a szart – itthon is, külföldön is. Hübrisze, végtelen hatalmi gőgje ismét felülkerekedett minden racionális megfontoláson: nem hazája, még csak nem is a „nemzeti oldal” érdekei, a kármentés szándéka vezérli, hanem saját politikai haszna. És nem képes szembenézni azzal, hogy milyen országot hagyott hátra. Pedig a rossz túléli őt.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. április 27-én.