(Harmadik szín, 1. jelenet)
Lenni vagy nem lenni: ez a nagy kérdés;
az-e a nemesebb, ha tűri lelkünk a pimasz
sors minden gonosz nyilát, vagy az,
ha fegyvert fogunk a bajokra,
s véget vetünk nekik?
A halál: alvás, nem több; s ha ezzel
megszüntethető a szívfájdalom,
a millió ütődés, amit átél a húsunk –
ezt a véget csak kívánni lehet.
A halál: alvás; az alvás: talán álom –
itt a baj:
hogy milyen álmok jönnek a halálban,
mikor az élet gubancát leráztuk,
ez meggondolkodtat – ezért van
az, hogy hosszú életű a szenvedés.
Mert ki tűrné a sok szégyent, csapást,
zsarnokságot és nagyképűsködést,
lenézett szerelmet, kijátszott törvényt,
a vezetők arcátlanságait,
a csöndes embert érő száz rúgást,
ha nyugalmát megadhatná magának
egy puszta pengével?
Vinnénk-e terhet izzadva, nyögve
egy életen át, ha nem félnénk
hogy mi lesz azután,
az ismeretlen országban,
ahonnan még nem tért meg utas –
ez visszatart; inkább az ismert
rosszat tűrjük el, mint siessünk
a nem ismert felé.
A lelkiismeret így kényszerít mindenkit
gyávaságra; így teszi az akarat
természetes színét sápadt beteggé
a gondolkodás;
a vakmerő és nagyszabású tervek
így futnak zsákutcába,
s elveszítik a „cselekvés” nevet.
Forrás: Litera-Túra Művészeti Magazin
