VÉLEM ÉN

Ekkor ötlött fel, hogy a rendszerváltás óta gyűjtött házi archívumban érdemes volna utánanézni, vajon Kossuth Lajos milyen szerepet játszott a nyilvánosság fórumain. A keresőbe beírtam a vezetéknevét, és érdekes számok jöttek ki.

Magyarország a süllyesztő felé tart. Az utolsó utáni pillanatban vagyunk ahhoz, hogy 2030-40-re egy élhető és nem egy lepusztult Magyarországot teremtsünk. Ehhez ki kell egyezni az EU-val, átvenni értékeit, meg kell teremteni a demokrácia alapjait.

Abban látok hasonlóságot a kádári aranykorral, hogy beleragadva az egyféle igazság vallásától a kormányzati propaganda szajkózásáig terjedő gondolkodás kényszerpályájába, az álláspontot meghatározza az egyén elkötelezettsége.

Ezekhez jött most életünk végére a Covid és Ukrajna. Külön-külön és együtt. Nem gondoltuk volna, hogy ez jut nekünk öregségünkre. De megvagyunk, két gyermekünk, négy unokánk és családjaik őrizete alatt!

Sokszor a kevesebb több lenne. Ínséges időkben kompromisszumot kötünk önbecsülésünkkel is, mert az is veszít árfolyamából. Csak kérhetjük a sorsot: legalább emberségünk ne inflálódjon úgy, mint a pénzünk.

Két perc múlva hatalmas csattanással megemelkedett a kamat. Az élet már csak ilyen. Közben a népszámlálási számítógépes rendszer szép csöndben összeomlott, semmit sem tudva arról, hogy Magyarország a világ ötödik high-tech nagyhatalma.

Sajnos nem szólt közbe senki, hogy miniszterelnök úr, érvelési szabadságát a legmesszebbmenőkig tiszteletben tartva, nettó hazudni azért talán mégse kéne. De ez teljesen mindegy. A lényeg a lélektani hatás. Semmi más nem számít.

Az egyik diáksrác gyengéden figyelmeztet is a koromra: “A nagymamám kedvence tetszik lenni!” Szendén rezegtetem a szempilláimat, köszönöm, ez megtisztelő, de legszebb mosolyomat bedobva sem valószínű, hogy az ő kedvence is lehessek.

Orbán elhozta a post truth világát nekünk; ez a beállítás pont annyira igaz, mint az, hogy a brüsszeli szankciók tesznek tönkre minket és az orosz agresszióról és a putyini háborús bűnös vezetés felelősségéről egy szót sem kell ejteni.

És miután a “mi” logikánk szerint a szabadságharc és a béketárgyalás – amint arra Orbán rámutatott – “az nagyjából egy helyen van”, már lelki szemeimmel látom, amint Rákay Philip újraforgatja “minden idők legnagyobb magyar fimjét”...