VÉLEM ÉN

Gerő Ernő 1956 októberében az engesztelés szándékával érkezett Belgrádba. Tito egy albummal ajándékozta meg, amelyben a munkatársai összegyűjtötték a Ludas Matyi című vicclapban megjelentetett „láncos kutya” karikatúrákat.

Beteges, ahogy a kormánypárt politikusai a brüsszeli intézményeket olykor a náci berlini és a sztálini moszkvai vezetéshez hasonlítják. Az a kijelentés, hogy a mai liberálisok az új kommunisták, nem aránytévesztés vagy túlzás, már a hazugságon is túl van...

Közben a Századvég 24 milliárdnyi állami forintért dolgozik továbbra is a diktatúra fenntartásáért, míg a Nézőpontnak nevezett fideszes agitprop osztály 22 milliárdot kap ugyanerre – mitőlünk. Megérdemeljük, ha ezt békés módon tűrjük.

Megtanulták, hogy a politika olyan, mint a háború. Három dologra van szükség hozzá: pénzre, pénzre és még több pénzre. Valamit nagyon megtanultak: a politizálás a hatalomról szól, a hatalmat pedig szintén csak pénzzel lehet megszerezni, majd megőrizni.

Magyarul, elkúrták az egészet, emiatt elvileg vissza kellene vonni, hogy ne röhögjön rajtuk mindenki, de azt mégsem lehet. Erre valamelyik idióta kitalálta, hogy ha letakarják Alex Soros kezét, akkor már nem tűnik úgy, mintha ő mondaná a mondatot Orbánékra.

Most nyilván eltűnődhetünk azon, hogy melyik kijelentés a durvább: a hazaárulózás vádja, vagy az elmebetegség inszinuációja. De ez nem valódi dilemma; a hazaárulózást már megszoktuk, az elmebetegségre utaló mondatokat kevésbé.

A valaha volt létező leglojálisabb szakszervezet, a Honvédszakszervezet egy tollvonással való kivégeztetése az államszervezet dolgozóinak szól: vége a demokráciásdinak, a szakmaiaskodó együttműködősdinek.

Izrael belesétált a Hamász csapdájába, és semmiféle kiút nem körvonalazódik számára. A nemzetközi közvélemény memóriája rövidnek bizonyult, a palesztin áldozatok növekvő száma egyre szélesebb körben feledteti október 7-e szörnyűségeit

Beugrik, ami már tizenöt-húsz évvel ezelőtt eszembe jutott róla. „Mely nyelv merne versenyezni véled?” Szégyellem, hogy eszembe jutott. Vannak alakok a román politikai életben, akikről mind olyasmi jut eszembe, amit szégyellek.

Ez a tömeges taps a lelkiismeret pusztulásának egy újabb tragikus állomása volt. Hihető, hogy a tapsolók ne tudták volna, hogy saját szabadságuk egyik eltaposóját éljenzik? Egy százszázalékos NER-klónt, aki az autokrácia minden gonosz törvényét megszavazta?