VÉLEM ÉN

Vajon milyen példát kaptak székelyudvarhelyi (és székelyföldi, és erdélyi, és románaiai) gyerekek a székelyudvarhelyi pedagógusokból és polgármesterből, valamint a gyulafehérvári római katolikus érsekből álló triótól?

Abban semmi meglepő, hogy a bukaresti magyar hetilap, A Hét majdani főszerkesztője, Huszár Sándor Dermata-gyárbeli munkásból újságíróvá előléptetve 1960. április 30-án ezt írta a naplójába: „Nemcsak újságíró voltam, de mint ilyen – ugye – pártember is.” Ugye?

Ha belegondolok, hogy én – sokadmagammal – egy lassan belefáradó világrendőrben hiszek, akkor az úgy is érthető, hogy visszakaptam a látásom, s hamarosan Pintér Sándorban fogom felismerni a messiást. Elég vacak üdvtörténeti kilátások.

2015-ben sem véletlenül kerültek a nyugatra tartó szíriaiak a Keleti pályaudvarhoz – a menet szervezői az osztrákokat és a németeket zsarolták velük. Törökország évekig kedvére játszadozott a balkáni menekülési útvonallal: hol megnyitotta, hol elzárta.

És mekkora vihart kavar az „őket" szócska. Állítólag ez is csak személyekre vonatkozik. Holott „elővettem a könyvet, és leporoltam – de „elővettem a könyveket, és leporoltam őket". S akik érzik, hogy a többesszám erélyesen követeli a névmást, odabiggyesztik kínjukban, hogy „azokat".

Abban az időben Virgil Măgureanu a Román Hírszsrző Szolgálat megbízott igazgatója volt. A törvény értelmében nem lehett tagja egyetlen politikai pártnak sem. Virgil Măgureanu pedig nem is volt tagja egyetlen pártnak sem...

Miközben esetenként erőszakos eszközök bevetésétől sem riadtak vissza egy-egy kritikus hangú média elnémítása érdekében, közpénzmilliárdokat költöttek el kormánypárti orgánumok létrehozására és működtetésére.

Tegnap a feleségem, Sara levelet küldött a pápának, és kérte, hogy vegyen részt az összes túsz ügyében. Megkérte, hogy keresse fel a Vöröskereszt elnökét, és kérje meg, hogy látogassák meg túszainkat és adják át gyógyszereiket. Minden erőfeszítést megteszünk.

Ma 109 éve jelentek meg és terjedtek ugrásszerűen a világháborús lövészárkok között a „karácsonyi frontbarátkozások”. Ha van valami, ami valóban felemelő és hősies az első világháború rettenetes történetében, akkor ezek a fraternizálások.

Ez nem a Mozart-darab, nőcsábítás alig van benne. Byron nagyon profi, de a szöveget igencsak hosszú lére ereszti, és tücsköt-bogarat beleír. Túlzottan élvezi, hogy milyen ügyesen költ. Azt hiszem, ez az, amiért kiment a divatból.