VÉLEM ÉN

Egyszer a magam bumfordi módján azt találtam mondani, hogy „manapság nem írnak jó esszét”. És miközben ezt mondtam, ott ült mellettem Márton László, az egyik legjobb kortárs magyar esszéíró!!! Lendületes, művelt – leginkább németes kultúrájú...

Élete végén már nem volt élettársa, egyedül érezte magát, és mindaz az elégedetlenség, amelyet felgyűjtött, egyszerre borította el. Ekkor már egyre kevesebbet beszéltünk, végül úgyis mindig összeszólalkozás lett belőle, és ebbe én biztosan belefáradtam.

Egy kormány és annak vezére is eladhatja hazáját, például úgy, hogy minden külpolitikai lépését egy független országot nemrég megtámadó idegen hatalom érdekei szerint alakítja, és képes ezt úgy megtenni, hogy saját szavazói észre sem veszik.

Lehet tehát szidni a taláros testületet. Bizonyára hoztak történetük során néhány sanda vagy téves döntést, de pillanatnyilag sehol nem találtak ki jobb rendszert az emberi jogok védelmére és a politikai erők túlhatalmának korlátozására.

Egy téma szinte biztosan nem kerül napirendre: a nemzeti egység gondolata. Márpedig ha valamire, akkor erre szolgáltat példát 1956 októbere. Akkor a magyar nép képes volt mindenféle politikai, társadalmi, szociális különbséget félretéve egységben kiállni a szabadság védelmében.

Arra lehet készülni, hogy a DK, MSZP, Kutyapárt, Mi Hazánk összes egyéni szavazata a Fidesz vagy a Tisza listájához fog adódni. S csak utólag derül ki egy Mi Hazánkra adott vagy egy MSZP-s szavazatról, hogy a Tiszát vagy a Fideszt erősítette-e. Jó, mi?

Nem lehet egyszerre az 56-os hősökért és az Ukrajnában vért ontó orosz agresszorért szorítani: utóbbiak ugyanolyan könyörtelenül bántak el Magyarországgal – szintén a birodalmi ideológia nevében –, ahogyan most az ukrán „testvéreiket” próbálják megtörni.

– Határozottan elítéljük a politikai erőszak és erőszakkeltés minden formáját – fogadta el határozatban az Országgyűlés fideszes többsége kedden. – Határozottan elítéljük a politikai erőszak és erőszakkeltés minden formáját – replikázott a német parlamenti többség 1933 márciusában.

Szóval, ami az (édes jó) Anyaországban nem kifogásolandó, az idehaza nem biztos, hogy nem kifogásolandó. A homály (mint a nemzetközi helyzet) fokozódik, ha belenézek a „Közszolgálati kódex, a magyar nemzeti közszolgálati médiaszolgáltatás alapdokumentumá”-ba.

Pedrazzini a harcok hírére sietett a Köztársaság térre október 30-án reggel. Utolsó fotója bemozdult: az exponálás pillanatában teríthette le a végzetes géppisztolysorozat. Hogy ki lőtt rá, s szándékosan-e, nem tudható.