SAJTÓ/FÓRUM

1971 egyik áprilisvégi éjszakáján a Tűzvigyázó torony mellett kiszálltam a taxiból, egyik közösen szeretett-utált ismerősünk mellől, és amint ő tovább hajtatott, szemben találtam magam egy derékig érő rendőrrel. Tüzet kértem tőle. Humorérzék nem foglaltatván a szolgálati szabályzatba, bekísért az őrsre.

Évtizedekig megvoltak nélküle, csak születésnapra vagy esküvőre használták, vagy szerelem és operáció esetén udvariasan házhozküldették. Most egyszerre mindennapi szükségletükké vált, csokorszámra. Az a gyanúm, hogy sötét dolgokat akarnak vele leplezni. "Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet." Erre jól emlékeznek még az iskolából. Úgy látszik, ezért kell nekik a virág, alibinek. Szent Isten, mire készülhetnek ezek?

Nem túl rokonszenves ebben a könyvben a megpróbáltatottság és a szenvedély mondhatni kultusza sem, bár azért némileg egyensúlyozza a néha előbukkanó életvidám mókázó kedv. Talán ez az, amit egyetlen erényeként említhetünk, s ami ezt a munkát helyenként ha nem is élvezetessé, de elviselhetővé teszi.

Pedig Európa mind erősebben sóvárog a rend után. Egységes világra volna szüksége és egységes világképre. Nagy tömegeknek megint egyöntetűen kellene jónak és rossznak, szépnek és csúnyának ítélniök bizonyos dolgokat.

Horváth Andor előszava Ágoston Hugó Bukaresti élet, képek című, 2001-ben megjelent könyvéhez. A nagyváros állandó jelzője – maga a közhely. London ködös, Párizs csillogó, Róma örök... Egészen bizonyos, hogy az…