ERDÉLY/RMDSZ

Trianon után a magyar értelmiség mindig abban reménykedett, hogy valamit lehet tenni, egy másik világot lehet fölépíteni. Az induló parlamentben a játékszabályok működtek, bár a szavazógépezet is működött. Demokratának születni nem lehet, azért nap mint nap meg kell küzdeni!

Akik az erőszak gondolatával játszadoznak, azok, nem tudják, hogy ez mivel jár. Utána sokáig Marosvásárhely a félelem városa volt, amikor mégy az utcán, és ha jön szembe veled valaki, felnőtt ember, akkor egyetlen gondolatod van: hogy vajon román-e vagy magyar?

És ha már az RMDSZ-politikusok munkájáról beszélünk, elgondolom sokszor, mennyire nem tudják egyesek, mekkora felelősséget jelent ez. Nemcsak a csillogást-villogást, nemcsak a reprezentálást kell észrevenni, hanem a hatalmas munkát is. Véletlen-e vajon, hogy két volt képviselő kollégánkat is, Elek Barnát és Birtalan Ákost agyvérzés nyomorította meg?

A lelkiismeretes adófizető tulajdonjoga sérült folyamatosan. Amennyiben az in dubio contra fiscum elv hatályba lép ezen a területen, az ilyen esetekben az adófizetőnek legkedvezőbb előírást kell alkalmazzák a hatóságok.

Erre a helyzetre nem készültünk, mégis nagyon reálisak voltak a dilemmáink. Nekem például az volt a véleményem, hogy menjünk az akkori megyei napilaphoz, a Vörös Zászlóhoz, és vegyük át, mert legelőször is sajtóra van szükség.

Ismertem a tényeket, de csak fokozatosan vált az én személyes ügyemmé is a Szabadság-szobor visszaállítása. Az volt az első nagy siker, amikor kihoztuk a várból a szoborcsoportot. Kihoztuk! Döntést kellett hozni Bukarestben, és én tudom, hogy milyen nehezen csikartuk ki.

Akkor ősszel jött egy nagyon fontos dolog, egy RMDSZ Memorandum az Európa Tanácsnak, amely Románia fölvétele előtt bizonyos feltételeket fogalmazott meg. Takács Csabával ketten írtuk alá. (…) Emil Constantinescu eljött hozzám az RMDSZ-székházba, és négyszemközt egy órát beszélgettünk.

A legnagyobb hiba lenne erőből politizálni az erdélyi magyarságon belül. Próbálom figyelmeztetni egyik-másik kollégámat is, hogy az eddiginél is nagyobb alázatra lenne szükség a saját közösségünkkel szemben. Mert itt-ott azért látom az arroganciát. Karrierpolitikussá válva sokan bizony elfelejtik, hogy hívják a gereblyét.