VERS/ZENE

A Kővadászok a hűség fiai, / Közéjük állni: sem dics, sem botorság. / Ti, akik valaha pipacsok voltatok, / Tudjátok, milyen egy vérben ázó ország.
Talán még annyit: ez itt nem vetés, / Ez az egyszerű, kedves lándzsaerdő. / Amikor még pipacsok voltatok, / Nem tudhattátok: ez a kor is eljő.

kit várjon a boldogság kék tengerén egy bárka, kit viszont a vácrátóti köztemető árka, kinek jusson éppen elég hely az isten tenyerén, Budafokon, Budaligeten és Mátraterenyén, Békésbe’ és Hevesbe’, s ki menjen a levesbe.

a jóhiszemű mit sem sejtő oltyán altisztnek megtetszett a „fülbemászó” melódia a zenekarnak amely túlnyomórészt székely bakákból állott nem is kellett tanítani ment az mint a miatyánk

azóta robog a vonat, / időnként kiszállna a kor / kicsit sétálni valahol, / egy hűs fasor, egy ódon tér – / de meg nem állunk semmiér

Üllő s kalapács közt akit így gyötörnek, / Nézze, hogy  a nyájjal rendre szétgörögnek?// Néz ében-éj szemével nagyúr – Bethlen Gábor, / Néz, mireánk néz üszkös századából.

Most csendes vagyok, nem is hasonlítom
magam sem tóhoz, sem megtalált szavakhoz:
a békességhez, mely szöges rudak csúcsain
is loboghat, s valakit hazahív tán.

Mert az ő országuk, az ő hazájuk, de mégis, soha nem lehet tudni ezekkel a helyiekkel. "Ők" viszont "itthon" vannak. Ez az ország az övék is. Volt… Valamikor. Ők tehát ide hazajöttek, visszajöttek.
Pentru că e ţara lor, patria lor, şi totuşi, nu se ştie niciodată cu localnicii ăştia. „Ei” însă sunt „acasă”. Această ţară e şi a lor. A fost… Cândva. Deci ei au venit aici acasă, s-au întors.

Tán nem látható a pokol, de mégis itt van valahol.
Ahol a láng belénk harap, arcunk helyén kék égdarab.