VERS/ZENE

Óh, Istenem, mivel érdemeltem ki ekkora kegyelmet? Hogy évek múltán, most, amikor lassacskán semmim se marad, halál elleni áfiumként mindezt felidézhetem.

Maradni szeretnék, mindig maradni: ha ébren vagyok, élesen figyelni, ha alszom, mélyebb gödörbe leásni; magányos levesporokat fölönteni, vagy élettársi szennyest kotorászni. Átzuhanni: az fáj. A változás szűk száján átcsúszni, az horzsolás.

în pădurea de fagi se simte dâra a ceva ce nu există precum o fugă de idei || a bükkerdőben még érezni lehet valaminek az illatnyomait ami nem létezik miként egy eszme-fúga

A gondolatban megtestesülve jut el az érzelem az olvasóhoz. A tiszta érzelem hiánytalanul kifejeződhet, ha meglengetjük a karunkat. Amikor költeményt olvasunk, a gondolatot bontjuk ki belőle, bármennyire felfokozott érzelmi állapotban írta is meg a szerző.

Szülőföld helyett térképen tanultam járni / kiradírozott hegyekre rajzolt tengerek / és tengerekre testeit hegyek között. / Halottaktól tanultam beszélni – / mondták magukat a kövezetnek konokul, / alattuk az ég. Így lettem felnőtt.

Csak úgy szeretném látni, mint holt anyját a gyermek, / azt a szép, régi asszonyt, amint a fényben elmegy. Cum fiul îşi doreşte măicuța decedată, / Aş vrea să văd şi eu femeia de-altădată.

Nézz a tükörbe! Mit látsz? Ez a korcs te lennél? / Forradalmaid jobb sorsra szántak ennél. / Hadd lássalak, mint Bartók, szépnek, gyönyörűnek, / Sárból újjá születni, jobbik magadhoz hűnek.

Ha még behúzhatod a függönyt, / amikor kedved tartja, / akkor már tényleg szabad vagy? // Ha megírhatod a verset, / és talán közölni is fogják, / akkor már minden rendben?

Ó, újra-születő Igazság! Eljössz ma is és összejárod az enyhe, álmodó világot. Jer s fújd meg az ünnep rivalgó, büszke harsonáit!