VERS/ZENE

Így járt hát közöttünk magába nyelt haragjával, a gyógyíthatatlan sebbel, miközben lelkében valóban gyermekkórusok daloltak és csendes kiáltványokkal serkentett mindannyiunkat emberibben élni, eregette papírhajóit, hogy vinnék el üzeneteit a nagy vizek mindenkihez...

A versben bolyongó sajgás mélyebbre, messzebbre ér, túlterjed versen és Óperencián. Betölt egy életet és egy életművet. A költő arra a tájra gondol, ahol túl minden gyűlöleten, túl a történelem korlátain, még mindig elérhető a költészet, és a másik, a többi ember.

Nagyanyám sűrűn forgatta a zsoltáros – énekes – könyvét, sokszor énekelt belőle. Mikor megkérdeztem, miért énekelget magában, azt felelte: olyankor nem érzi magát egyedül, mindig lejön melléje valaki  a mennyekből, és hangtalanul vele énekel.

Amikor Gergely Ágnes hangot választ saját zsoltárához, amit aztán kötetcímmé is emel, akkor egyszerre kapcsolódik a több ezer éves egyetemes és magyar költői tradícióhoz és a klasszikus modernség lírikusaihoz.

Jelünk itt falba karmolja a nép. / Kik biztatják, sem tudják, mért teszik. / Királyi jel, sok más jelet tulélt. / Ne ródd fel, Uram, vétekül nekik! / Ne vágasd falhoz szép kisdedeik…!