VERS/ZENE

„A klinikán még egyszer látni kellett / amit de másképp néhány napja volt csak / hogy emelkedik süllyed pőre melled / gép segítette, hogy légszomjad oltsad / simogattam kék folttal tele ványadt / karodat s ingerült fájdalmam alján / túlfelén a reakcióhiánynak / éreztem mégis ott a fiatal lány / s kívántalak iszonyú szerelemmel.”

(Nem vagyunk mi kurvák, latrok, / akármennyire ugattok. / Nem vagyunk mi szende szentek, / bármennyire szentek kendtek. / Nem lakik mibennünk sátán, / elvisel a föld a hátán. / Nem lakik mibennünk angyal, / glóriával, lelki langgyal.)

Csak nézlek, nézlek, s nem segíthetek. Hányszor állottam így már életemben, tapadtak rám bízó tekintetek, s maradt a szó, csak álltam tehetetlen. | De szörnyű is úgy lenni felelős, hogy kezedben csak játék van a sorshoz, s míg jajjal egy-egy jaj fölébe nősz, körülötted a mindenség sikoltoz.

A magyar, de bátran mondhatjuk, a XX. századi világirodalom egyik legnagyobb alakja e versek szerzője. Ezért méltó, hogy írásai ne vesszenek el, hanem közkinccsé váljanak.

Hogyha bármit ölnek, engem ölnek, minden kínja, keserve a földnek rám-csap éhesen. Lángba légy hull: én vergődöm ottan, százszor halok minden pillanatban s vége nincs sosem.

Száztíz évvel Weöres Sándor születése után elmondhatjuk, hogy a huszadik század egyik legfontosabb és legszimpatikusabb költőjének teljes megismerése és életművének integrálása még csak most kezdődik.

Magyar hölgynek születtél, Tedd hívatásodat! Egy hon nemtője lenni, Mi szép egy gondolat!

Óh, Istenem, mivel érdemeltem ki ekkora kegyelmet? Hogy évek múltán, most, amikor lassacskán semmim se marad, halál elleni áfiumként mindezt felidézhetem.