VERS/ZENE

De már nem megyek: örökségem / őszi felhők a vándor égen. // Egyedülségem mint a tenger / zúg-zeng itt benn és nem ereszt el.

Rendszeresen közöltük a verseit, verselemzéseit, fordításait (románból-ra és franciából) az Új Hétben. Nem politizáltunk, igazából óvott volna tőle (féltett a következményeitől?), de nem, inkább arra próbált vezetni, hogy "hagyjam a dagadt ruhát másra", a verssel, költészettel, kultúrával árasszuk el a "felületet".

„A klinikán még egyszer látni kellett / amit de másképp néhány napja volt csak / hogy emelkedik süllyed pőre melled / gép segítette, hogy légszomjad oltsad / simogattam kék folttal tele ványadt / karodat s ingerült fájdalmam alján / túlfelén a reakcióhiánynak / éreztem mégis ott a fiatal lány / s kívántalak iszonyú szerelemmel.”

(Nem vagyunk mi kurvák, latrok, / akármennyire ugattok. / Nem vagyunk mi szende szentek, / bármennyire szentek kendtek. / Nem lakik mibennünk sátán, / elvisel a föld a hátán. / Nem lakik mibennünk angyal, / glóriával, lelki langgyal.)

Csak nézlek, nézlek, s nem segíthetek. Hányszor állottam így már életemben, tapadtak rám bízó tekintetek, s maradt a szó, csak álltam tehetetlen. | De szörnyű is úgy lenni felelős, hogy kezedben csak játék van a sorshoz, s míg jajjal egy-egy jaj fölébe nősz, körülötted a mindenség sikoltoz.

A magyar, de bátran mondhatjuk, a XX. századi világirodalom egyik legnagyobb alakja e versek szerzője. Ezért méltó, hogy írásai ne vesszenek el, hanem közkinccsé váljanak.

Hogyha bármit ölnek, engem ölnek, minden kínja, keserve a földnek rám-csap éhesen. Lángba légy hull: én vergődöm ottan, százszor halok minden pillanatban s vége nincs sosem.