LÁTVÁNY

Papp László végigjárta művészete iskoláját a kovácsmes­terségtől a mívességig. Az adottságoknak valami különös, szerencsés egybejátszása kellett hozzá valóban. Mert az is igaz lehetne, hogy elszigetelt, magára maradt, társadalmi rendelés nélküli művészet a kovácsművészet.

Fadgyas Tibor egy szúnyogcsipés pillanatát kapta el valahol, egy tar koponyán (vagy egy térden, talán egy al- vagy felkaron, egy ujjon, tetszés szerint, mindenesetre, egy domború testrészen, ebben megegyezhetünk).

Jakobovits Márta szenvedélyes időutazó. Jól járunk, ha mellé szegődünk, és szabadon szárnyaló fantáziájához igazítjuk a magunkét. Nyilván az sem baj, ha más-más az élménytárunk, mindenkiben felsejlik valamilyen személyes emlék vagy gondolat a művésznő kerámiái illetve a tárlatain elrendezett environmentek láttán.

Harsány fortissimók, színorgiák, önreklámozás tőle idegenek; a könyvet és a könyv igaz barátját, a jó értelemben vett bibliofilt tessékeli mindig előre, akár annak árán is, hogy ő maga inkognitóban maradjon.

Az általánosan em­beri megfogalmazása érdekében, ha kell elkíséri Dantét a poklokra, vagy megbirkózik a képzőművész számára legnehezebbel, és az elvonatkoztatás érdekében megfeledkezik fölényes technikai tudásáról.

Gergely Zoltánnak nemcsak Márton Áronról, hanem a kariatidákról, sámánokról, prófétákról is van különvéleménye, és vannak művészi eszközei ahhoz, hogy ezeket kifejezze, direkt módon érzékelhetővé tegye.

Az esőcseppek telesirják a szélvédőt, kopognak és újra kopognak a bádogon, freccsennek az alvázon, szétporladnak a levegőben, felhővé válnak, felfelé igyekeznek, ahonnan jöttek, jelenteni, hogy teljesítették a feladatot, de a misszió világos: nincs megállás, újra irány a föld...