LÁTVÁNY

Valahogy így vágott vissza: „Ne tetézzük a jólét bűneit azzal, hogy még meg is festjük!” Erdőrészleteit, fáit is lehetőleg megkopasztotta a lombjuktól. A tavasz zöldjei, a nyár puha, meleg tónusai csapodár természetűek, már-már illuzórikusak...

Ekkor döbbentem rá többek között arra — amit Leonardo da Vinciről, Michelangelóról és még sok élvonalbeli alkotóról mindig is tudtam —, hogy milyen kiváló és bátor művész volt az első pápai megrendelések idején alig huszonötéves Raffaello Santi is.

A szakácsportré minden bizonnyal kis része annak a nagyszabású sorozatnak, amelynek a Huszadik század emberei címet adták. Olyan vállalkozás ez a fotóban, mint a milyen Balzac Emberi színjátéka vagy Zola az élet teljességét leképező regényfolyama az irodalomban.

'Tudom, hogy a felületes szemlélőben különleges, néha furcsa világ kel életre munkáim láttán, pedig ez a valódinak, az igazinak az átlényegítése, melyet az alkotás pillanatában feltölt a felfedezés öröme. Igazsága, idegensége, emberiessége. Szerintem így válik azzá, ami"...

Művei határtalan alkotási és életkedvről beszélnek. Hogy neki is voltak borongás napjai? A művész nem szól ezekről és talán az ember sem, szerénysége tiltja. Előttem van 1969-es kiállításának katalógusa: művek címjegyzéke, néhány reprodukció. Életrajzi adat sehol.

A szobor hosszú alkotási folyamat eredménye, ám a kész mű alkotójának csak pillanatnyi nyugalom. Tovább mozdul a keze, rebben a szeme. Kiválasztja a következő darab márványt, hogy lelke öntörvényei szerint újrafogalmazza az anyagban világhoz való kötődésűnk újabb bizonyítékát.

A rohamos technikai változások korát éljük, de ebben a korban is, mint minden eddigiben, a művészet az emberiség legbensőbb lelki és esztétikai szükségleteit kell hogy kielégítse. Az új mondanivaló új közlésformákat alakít ki.

„Szerencsésnek tartom magam, hogy még filmre is dolgozhattam, saját kezemmel hívtam elő a felvételeket. A saját ötleteim alapján kísérletezhettem a filmhívások során” – vallja katalógusában Erdély Bálint Előd.

Gellért Sándornak a református gimnázium tanulójaként az akkoriban Szatmárnémetiben dolgozó Mohy Sándor volt a rajztanára. Saját bevallása szerint nem dühöngött benne a festői tehetség, ezért — és főleg a karakteres, könnyen rajzolható arca miatt — általában ő volt a modell.