LÁTVÁNY

Márton János, Zetelaka népe nevében, végigsüvegelte Ko­lozsvár, Udvarhely képzőművészeit és megkérte szépen: ad­nának a most avatásra kerülő kultúrházuknak egy-egy fest­ményt, szobrot. Adtak.

Óriási erőtartalékokat kell felhalmozni, hogy fennmaradásunk, megmaradásunk, maga az emberi lét biztosított legyen. Az atomban is egy világ lakik, a műalkotásban is világok, sorsok sűrűsödnek össze.

Sokan úgy gondolják, hogy jó, előnyös dolog egy ismert, híres ember családjába születni, én ennek életem során a hátrányait is tapasztaltam, hiszen a hírnév lehet ösztönző hatású, de el is bátortalaníthat.

A stílus hiánya a stílustalanság, ez gyakran giccses megoldásokhoz, jelenségekhez vezet. Egy giccses épület, kép, szobor édeskés, szentimentális, hamis. Az ellenkezője mindannak, amit a művészetben erő, mélység, lendület, feszültség, eredetiség.

Papp László végigjárta művészete iskoláját a kovácsmes­terségtől a mívességig. Az adottságoknak valami különös, szerencsés egybejátszása kellett hozzá valóban. Mert az is igaz lehetne, hogy elszigetelt, magára maradt, társadalmi rendelés nélküli művészet a kovácsművészet.

Fadgyas Tibor egy szúnyogcsipés pillanatát kapta el valahol, egy tar koponyán (vagy egy térden, talán egy al- vagy felkaron, egy ujjon, tetszés szerint, mindenesetre, egy domború testrészen, ebben megegyezhetünk).

Jakobovits Márta szenvedélyes időutazó. Jól járunk, ha mellé szegődünk, és szabadon szárnyaló fantáziájához igazítjuk a magunkét. Nyilván az sem baj, ha más-más az élménytárunk, mindenkiben felsejlik valamilyen személyes emlék vagy gondolat a művésznő kerámiái illetve a tárlatain elrendezett environmentek láttán.