A HÉT50

Az igazi „műfaji forradalom” azonban éppen ez: megkeresni azt a képletet, amely megoldja az emberi állandónak és az időbeli változónak a korról korra változó viszonyát. Enélkül az ősien új kísérlet nélkül az SF is nyilván „ a prófécia egyik szellemi változata” és „mágiapótlék” marad – éppen az, ami már nem akar lenni.

Kijöttünk Erdélyből, mégpedig jó ómennel, mert első lépésünk is diadal. Vaskapun innen, Vaiszlova határőr falunál várt bennünket az ellenség. Megtámadtuk, megvertük. Veni, vidi, vici. Két zászlóalj volt ellenünk, seregünkből csak négy század volt a tűzben

„Mivel honunk égalja nagy előszeretettel bír a kicsapongásra, s ennél fogva szigorú tél mellé hevülő nyár párosul… a künn telelő vagy több éves növények közül jóval északibbak, a nyári vagy egyévesek közül pedig délibb égaljhoz szokottak tenyészhetnek."

Nem lehet Indiáig kiszámítani minden útszakaszt. Hogy mivel megyek, az részletkérdés. Az a fő, hogy az ember elinduljon, legyen erős akarata kiszámítani és elviselni mindenféle adódó nehézséget, aztán a többi – mellékes.

A komparatista szemében mondjuk a magyar és a román irodalom egymással való kapcsolatában létezik, s eredményei eloszlatják a nacionalista gőgöt éppen úgy, mint a nacionalista elzárkózást, hiszen az egyes jelenségek és egész irodalmak egyetemesebb látószögből történő megítéléséhez segítenek hozzá.

Kutatás, tanítás és tanulás szerves szülése micsoda erővé válhatna! A kutató tanár jobban értené mesterségét, jobban érzékelné tárgyának csomópontjait, tehát jobban taníthatna – s persze tekintélye is öregbedne.

Kiszállás után egy rakparti bárban négy légionárius szomszédságában ittam meg az első kávét. Fehér „kepit”, sivatagszínű egyenruhát viseltek, és szótlanul, mogorva arccal iddogálták a sörüket vagy a konyakjukat.

Az élővilág legkisebb egységét ugyancsak az élet rejtjele szintjén kell keresnünk, mert mindeddig úgy tűnik, hogy valamennyi élőlény ugyanazt a nyelvet „beszéli”. Az élővilág legkisebb egységét ugyancsak az élet rejtjele szintjén kell keresnünk, mert mindeddig úgy tűnik, hogy valamennyi élőlény – a legalacsonyabb rendű egysejtűtől a legmagasabb rendű emlősig – ugyanazt a nyelvet „beszéli”.

Elég ha felidézzük a dürrenmatt-i Fizikusok félelmetes vízióját. Az ember önkéntelenül Walter Benjamin borúlátó szavaira gondol, amelyekkel Marcuse zárja Egydimenziós emberét: „A remény csak a reménytelenek kedvéért adatott meg nekünk”.

Kántor Lajos is tudja, hogy egy könyv nem születik meg máról holnapra, aminthogy egy nemzedék sem; személy szerint a szerkesztő s általában a kiadó inkább a lassúbb, érlelő, csiszoló munkát akarja vállalni a látványosabb nyilatkozatok, nemzedéki véd- és vádbeszédek helyett...