A HÉT50

Úgy látszik, az ipari kémkedés már a mesterséges holdakra is kiterjedt. Az évtizedes fejlesztési program által tökéletesített holdacska berendezése nyilván nem érdektelen. Vagy egy űrkutatásban és rádiótechnikában laikus, de annál szenvedélyesebb „gyűjtő” lenne a tettes?

Mi legyen az álláspontom az új költőnemzedék, a „rejtvényszerű” versek íróival kapcsolatban? Hiszek bennük! Hiszem, hogy az idő parancsát követik, még akkor is, ha számomra már nincs mondanivalójuk; ha búcsút is mondanak a trópusoknak...

A századvégi Kolozsvár szellemi életének keresztmetszetéből szétágazó szálakat követve, ha sokszor – talán részlet-voltából kifolyólag – nem is megy végig, a monográfia szerzőjének sikerült elfogni és közvetíteni egy kor hangját abban a vidéki városban, mely ma a romániai művelődés egyik központja.

Mire pillantson vissza az itteni tudat? Miből merítsen erőt, vonjon le tanulságot, mitől lelkesedjék? Ha visszatekint, e bonyolult világ kialakításáért hozott nagy emberi erőfeszítések mellett, lemészárolt indiánokat lát, láncokban idehurcolt afrikai négereket, testvérháborút Észak és Dél között, pisztolypárbajt és ökölharcot.

Ismerős ez a világ, amelyben az érzékeny lélek rokonság és táptalaj nélkül sarjad. Ne a mi József Attila-i asszociációinkra gondoljunk elsősorban (pedig Ken Loach minden filmjéhez odaillene jeligének az, hogy „ütött gyermekként csendesen morogva”), hanem az angol irodalom nemes autszájder-tradíciójára.

A formai kísérletezés emberi háttere éppen az, hogy a hideg, tudományos keretek közül kilépjen, s a humánum új, még ismeretlen érzéseit szólaltassa meg bennünk.

Mindez köztudott Mihai Beniucról, a Gelu és Töhötöm, az Emlékszel, Kelemen Anna s annyi más emlékezetes nagy vers költőjéről, József Attila avatott fordítójáról, számos, a romániai magyar irodalom értékeit a román olvasóknak kivételes hozzáértéssel és ügyszeretettel bemutató cikk szerzőjéről.

Petőfi is sebesen futva ide érkezhetett (...) a futókat szemben és hátulról bekerítő lovasság közé került. Délután háromnegyed hat volt.

Tíz év sem telt el azóta, hogy megszűnt a csend köztársasága, a „république du silence” (Sartre), mikor az igazságot annyira nyilvánvalóvá tette a kegyetlenség, hogy elég volt az első idegen szemébe nézni, hogy szavak nélkül is megfogalmazódjék az erkölcsi szabadság...