A HÉT50

Mert hol is kereshették volna hatalmuk igazságait, ha nem a sötétség dúvadas erdeiben idomított vadászkutyáik nyomában? – juttatja eszünkbe a monarchiáról Krleza, akivel Zágrábban remélhetőleg hamarosan ismét találkozunk…

A költészet s a nemzetiségi humánum fölszentelt papnője volt ez az asszony, egymagában is egész hajóhálózata megannyi szigetcsoport között a humánumnak, a közösségétől némelykor messze elszakadó, és magányra ítélt költői szónak.

De ha netalán belenyugodnánk abba, hogy a népművészeti hagyomány lejárt és változatlan, ezzel a kérdést megoldottuk? A vita anyaga azonnal elárulja, hogy a megoldás nem ilyen egyszerű.

A sohasem volt álomvilág, amelyről még Margóret Mitchell is azt hitte, hogy elfújta a szél, Eastman Colorral átfestve, panoramikusra átmásolva tündököl négy órán át a mozivásznon.

Maxim Gorkij mondotta róla: „Fjodor Ivanovics Saljapin örökre az marad, ami ma: káprázatos tünemény, örömkiáltás a világ felé: íme, Oroszország, íme, ilyen az ő népe. Fjodor Saljapin – szimbólum.”

Nem mondhatunk le a Föld művelésbe fogott területeiről, azok minél temékenyebbé tételéről, kultúrnövényeink megvédéséről és további nemesítéséről, még ha ezzel párhuzamosan eltűnik is a spontán természet jó része.

Azután megállunk még valahol Chicago és Cleveland között a nagy ohiói autósztrádán, eszünk valamit az autócsárdában, kinn erős szél fúj, didergető, valahonnan a nagy tavak felől, azokat vélem látni a sötétség peremén, noha messzecske lehetnek, mégis közelebb hozzám, mint eleddig valaha is.