A HÉT50

Madách látomása olyan modell, amely a történelem mozgásának pontos mása. Valóban erről van szó Madách művében: jó és rossz döntések, győzelmek, megalkuvások, iszonyú kudarcok szakadatlan láncáról.

Maszat annak idején sűrűn szólíttatott fel, hogy menjen már a dolgára, különös tekintettel a vendég urakra, akik mi voltunk, a fiatalok szatmári színházának rajongói, írók, szerkesztők meg hasonszőrűek. Abból az időből (tehát 1956-ból) két csodálatos bogyószemre emlékszem csupán...

Alig tudtam magamnak parancsolni, hogy ne színpadképekben, hangsúlyokban, mozgásban lássam ezt a hatalmas, egyetemes remekművet. „Ha rendező lennék...” – írtam cikkem végén, igen: film- vagy színházi rendező... Tényleg, most jut eszembe: tudtommal film még, legalábbis modern film, nem készült a Tragédiából.

De a kép szálai, a fabulatori hang s a sorokat görgető elemi energia majd mindig más-más irányba futnak, széthajtanak, jelezve mű és tehetség fájdalmas szétválásait. Persze, hozzátartozik ehhez még valami...

Az öreg ház előtt fénykép is készült ezen a napon. A hatvanéves író, aki félreértések elkerülése végett nevével is nyomatékosba hovatartozását, pionírnyakkendős gyerekek között áll meghatódottan az öreg ház küszöbén. Szemüvege mögül a túloldalon tavaszi moccanásra készülődő dombok felé villan tekintete.

Az elmagányosodott ember létének abszurditásán kontempláló egzisztencializmus szintén eljut a lét tragikumának gondolatához, de azt valamilyen pán-tragikus látomássá szélesíti. Itt, a tragikumból való kiút keresésének pontján válik el végérvényesen a két filozófia.

Az Életjelnél azért időztem hosszabban, mert a művelődési munka eredeti és sajátos formájává, alkotóműhellyé vált, amelyben a műalkotás és a közművelődés szervesen fonódik össze, a korszerű igények szintjén.

Mikes és a szerelem. Érintenünk kell futólag ezt az élményt is; nagy teret foglal el a Leveleskönyvben (Veress Dániel „énregényt” vél kibontakozni e szálon), és ami fontosabb: érdekes műfaji következményei vannak.

Ki tagadná az emberi közösség tapasztalatának ösztönző hatását a magányt akarata ellenére is átélő, sőt megszenvedő egyén életérzésére? Ki állítaná, hogy a sikerélménynek nincs befolyása a magatartásra?

Ha valaki szereti a szakmáját, nem találja olyan nehéznek. A körülményeket pedig úgy veszem, ahogy vannak. Nem tudom, mihez kezdenék a deltán kívül. Visszatérjek a nyugodtabb élet kedvéért a katedrához vagy valami hivatalban unatkozzam végig az életet? Az én helyem egyelőre, s még sokáig talán, itt van.