A HÉT50

Mert van egy féltve őrzött titkom, barátunk: az emberiség legnagyobb kincse nem a kőolaj, hanem az az egészen különös és csak embernek kijáró ajándéka a természetnek, hogy tudatában van és örülni tud a létének. Hogy azt, amit boldogságnak nevezünk, léte értelmének tartja.

Földes László... hát ő aztán egészen külön lap. Ő volt a bohém. Nagy és alapos tudása lévén, megengedhette magának. A diákok pedig egyenesen rajongtak érte a fesztelenségéért, abban a minden tekintetben feszes korban.

Az „alsóbb rétegek” felgyűlt és sokszor furcsa módon elszabaduló energiáinak, vágyainak ábrázolásában talál rá Sipos Domokos a saját hangjára. „Beszédes” egyéni sorsokat felszínre hozva alkotta sokat idézett, a kor legjobb színvonalán álló novelláit.

Több mint két évtized távolából felidéződnek emlékezetemben a húsz éve halott mester, Gaál Gábor tömör, az előző év irodalmi termését rendszeresen elemző, jelentőségét összefoglaló kritikai cikkei.

A krónikás egy pillanatra itt megáll. Gondolatban tiszteleg az előtt, akinek művét és tettét immár az idő vette villáira, Iosif Vulcan előtt, aki románul és magyarul is egyaránt a testvériség anyanyelvén szólt a világhoz és a jövőhöz.

Folytatnunk kell Nicolae Bălcescu, Kővári László, Gheorghe Barițiu, Szilágyi Sándor, Márki Sándor demokratikus műveit, Bitay Árpád s Veress Endre szorgos gyűjtőmunkáját, Victor Cherestesiu és I. Tóth Zoltán valamint élő fiatal utódaik korrajzait.

A következő generációban kétmilliárd utód közül félmillió születik öröklött betegséggel, csak azért, mert szüleik atombombát robbantottak. A sugárhatás nem kíméli a központi idegrendszert, a szemlencsét és egyéb szöveteket.

Már bizony ön nagyon ravasz egy ember. Azt írja, hogy az ön aranymondásait csak az okos emberek értik meg. Bennünket ez a kijelentés nem vesztegetett meg, és tudatjuk tisztelettel, hogy mi ostobák maradunk az ön aranymondásaival szemben.

Újraolvastam az angol hadsereg kiképző őrmestereinek hagyományos hangnemében rám parancsolt tanácsokat, s úgy éreztem, hogy tulajdonképpen nem is vágyom olyan nagyon a hosszú életre. És megerősödött bennem az az elejétől fogva kísértő gyanú, hogy e figyelemreméltó könyv szerzője álnéven ír.

Építész, író, néprajztudós, demokrata politikus. Sokoldalú foglalatosságából még fűzhetnénk egyet-kettőt Kós Károly arcképéhez. Ma már mind ritkább az ilyen ember. Reneszánsz ember, mondhatjuk rá.