Gáll Ernő: Betiltott nemzetek Nyugaton

A történelem cselekvő alanyaiként fellépő etnikumok természetesen nem azonosak azokkal a kisebbségekkel, amelyekről azt írja Guy Héraud, hogy az állandósult kulturális egyenlőtlenség állapotában művelődésük stagnálásra, vidékiességre, végül pedig eltűnésre van ítélve.

Méliusz József: Fundoianu 75

A francia – nem, az európai – ellenállási mozgalom közkatonájaként bukott le 1943 novemberében. Párizs városában, ahol hamis papírokkal élt. Holott élhetett volna a tulajdon román vagy francia nevén, művét mentve délen, a meg nem szállt Franciaországban.

Marosi Péter: Brecht-rögtönzések

Brecht bizonyára nem ilyen ellentmondásossággal kívánta felrázni, dezilluzionálva mozgósítani a nézőteret. Ennyit leírhat erről az előadásról az a kritikus is, akinek különben nincsenek csalhatatlan Brecht-receptjei.

Szilágyi Júlia: Nyomozás krimiügyben 1-2.

Akit a detektívregény nem tud manipulálni, az olvasása közben nem izgul és nem „együttérez”, hanem megnyugszik és kikapcsolódik. Alighanem tudják ezt a mai okos, nem happy-endinges krimik szerzői is.

Demény István Pál: Háromszék balladakincse

A Balladák könyve és az Új guzsalyam mellett után újabb szép népköltészeti kiadványt jelentetett meg a Kriterion. A kötet az eddigi legnagyobb magyar balladagyűjtemény: a változatokkal együtt 425 balladát tartalmaz, számszerűleg messze felülmúlva ezzel az Ortutay–Kríza-féle gyűjtemény 270 darabját.

Kászoni I. Zoltán: „Karfiolagyak”

Valamennyi bokszoló agyában erős sejtpusztulás ment végbe, amely különösen akkor volt szembetűnő, amikor összehasonlították az olyan, ugyanabban a korban elhunytak agyával, akik nem bokszoltak.

Erdélyi Lajos: Fischer Annie után Carlo Zecchi…

A magnetofon szalagja a tanúm, hogy ami ezek után következett, az nem kitaláció. Carlo Zecchi, a zongora nagymestere, a világhírű karmester, az ezüstös tonzúrájú pedagógus két ujját csibészesen ajkai közé véve ,,lefújta" az interjút. Ende!

Faragó Csaba: Szintetikus édesítők keserű mellékízzel

A kalóriamentes édesítőszerek közül a századfordulóig csupán a szacharin (benzoésav-szulfinid) használata terjedt el, amelyet Fahlberg fedezett fel 1879-ben. Nagyobb mérvű elterjedését akadályozzák egyes hátrányos tulajdonságai: fanyar mellék-, illetőleg utóíz, vízben való rossz oldódás, és főleg az, hogy 120 Celsius fok fölött elbomlik, tehát sütésre alkalmatlan.