A HÉT50

A Tragédia főszereplői, az Úr és Lucifer, illetve Ádám és Éva – illetőségüket tekintve is – két szint reprezentánsai, a Tragédiapedig „a két szint határán játszódik“, s a két szint: az evilági és az édeni reményteli „egybenlevőségét“ mutatja, illetve diszkrepanciáját, „ideál“ és „reál“ széthajlásait fájlalja.

„Mit óhajt az úr?! – kérdeztem olyan hangon, hogy a söntés mögött is meghallják. – Nem elég, hogy három napja itatom, még meg is akar vágni? Hát nem, uram, nálam ez nem megy... Szíveskedjék azonnal fölállni az asztalomtól!"

Hogyan történt hát a modern művészet, modern irodalom körüli cécó? Persze: a látvány s a látomás közt dúl mindig a harc. A látvány: ami már birtokba és leltárba került; a látomás a mindig incselkedő lényeg továbbhívó jelzése.

Az az őszinte melegség, amellyel Cantemir előadja a Habsburg-ellenes kuruc mozgalom eseményeit, önkéntelenül azt sugalmazza a mai olvasónak, hogy a Konstantinápolyban élő moldvai hazafi saját hazájának felszabadításán töprengett...

Este az Arany Kakasba megyünk. Amint áthaladunk az első, a zöld termen, valaki a hátam mögül a nevemen szólít; – Szász úr... Megfordulok. D. úr egy harminc körüli szép hölgy társaságában. Odamegyek. – A menyasszonyom. Kezet csókolok.

A Nyárádköszvényesen lezajlott szicíliai ízű tragédia azonban költött példabeszédnél sokkal meggyőzőbben bizonyítja, milyen végzetes elváltozásokat okoz a vak hit az akarnok fanatikus és fanatizált ember lelkében egyaránt.

Nem ötletszerűek ezek az írások Balotă gazdag tevékenységében: az egykori kolozsvári és szebeni diák régóta irodalmunk értő, érzékeny és igényes barátja. Az ő előszavával indult útjára a Kriterion román nyelvű kiadványainak sorát megnyitó Fekete kolostor...

A németből (Lautsprecher), esetleg angolból (loudspeaker) henyén lefordított „hangosbeszélő” árasztja el a lapokat, a könyveket, a beszédünket. Kimondani is nehéz, külalakja is otromba, jelentése is bizonytalan, mégis kiszorítja a kecses, jól hangzó, kifejező és természetes hangszórót.

Feltevődik a kérdés: vajon a tér és az idő mikroszinten is úgy „viselkedik”, mint makroszinten, azaz: kontinuus, vagy pedig valamiféle diszkrét-kontinuus érték? Vagyis megtartható-e a téridő szimmetriája a tér kvantálásával anélkül, hogy az időt kvantálnánk?

hála a szerzőnek és szerkesztőnek, aki férjével, Benkő Samu művelődéstörténésszel és ifjú történész Elek fiával hegyet-völgyet bejárt, hogy számunkra a levéltárakban porosodó összeírások és leltárak nyomán helyszíni jelentést és képet adjon.