Szilágyi Júlia: A kincskereső

A személyiség háttérbe szorítása a népköltészet közösségi alkotás jellegéből következik, első számú ismérve. A nép úgy alkot, mint a természet: névtelenül, személytelenül, türelmesen, az évezredes, évszázados halhatatlanság biztonságával, magába olvasztva véges életet, végtelen halált.

Láng Gusztáv: Nyelv, stílus, irodalom

Szabó Zoltán hallgatólagosan elfogadja az egyes korok eltérő irodalomképét, így aztán könyvének a felvilágosodásig terjedő része lényegében nem a „szépírói stílus” történetével, hanem a magyar írásbeliség stílusának történetével foglalkozik.

Szász János: Ezt olvastam (8)

A világirodalmat azonban mégse világnyelveken írják. A tehetségnek semmi köze ahhoz, hogyan szólal meg. Szólnia kell, törvénye az önkifejezés, és semmi sem korlátolja, ha egyszer megszólalt.

Horváth Andor: Könyvek és díjak

Anarchistának vallja magát, s miközben munkáját végzi egy garázsban, leginkább abban leli örömét, hogy felidézi iskolai éveit. Már akkor különös vonzalmat árult el a gyermekek és a sebesültek, és szenvedélyes érdeklődést a mindenütt fellelhető sejtelmes jelek iránt.

Méliusz József: „A jó kérdés a legjobb feleletnél is maradandóbb”

Mindaz, amit ennek az évtizednek, de különösen az évtized végének figyelemreméltó irodalmi eredményeként érdemes számon tartani, nem egyéb, mint a sorsunk értelmét kereső megrendült tudat mozgásának művészi objektiválása vagy individualizálása, a sorsot a műben és a gondolatban olyan útként fogva fel, amelynek társadalmi, nemzeti-nemzetiségi humanista, demokratikus tartalmú etikai emberi finalitása van.

Majtényi Erik: Nem kaptam Nobel-díjat… (Zárójelben)

Eszembe jut egy néhány héttel ezelőtti írószövetségi ülés, ahol megpendítették, hogy miként tanítják a hazai magyar irodalmat az iskolákban, és miként kellene tanítani, de hozzászólások nem voltak, csak a fölmérés kérdése hangzott el javaslatként,