A HÉT50

A második felvonás szomorú mulatságát a Godot-ra várva híres fája alá komponálta a rendező, mert Strehler úgy merül le a „volt emberek" közé, hogy Gorkijjal, de profundis, mégis ellene mondjon Beckettnek.

Ha a hagyományos mezőgazdaság több ezer éves gyakorlata után ilyen meglepetések születtek, nyilvánvaló, hogy bármely szintetikus tápanyag csak hosszú – több évtizedes vagy éppen generációkon át tartó – ellenőrzés után engedhető be a táplálkozás fő áramába.

Valamilyen ártalmas babonaféle terjedt el, amely a fejtörőt egyoldalúan céltalannak tartja. Léha műfajnak, amely csak magazinban művelhető az aktuális furcsaságok között, legjobb esetben ifjúsági vagy gyermeklapokban.

Tehát: egy színház zenét rendelt nálam egy klasszikus vígjátékhoz. Megírtam. Bemutatták. De nem azt mutatták be, amit én írtam, hanem azt, amit más csinált abból, amit én írtam.

Számlálja össze valaki, hogy Heltaitól Petőfiig hány írót jellemez a könyvben az egyszerűség, népiesség és a beszélt nyelvhez való közeledés, és rögtön meglátja, mennyire nem a történeti fejlődés sajátságára utalnak ezek a minősítések.

Persze, manapság minden hangszer – a lant is, a szakszofon is –, ha nem is egyformán, de egyaránt régi az új zene bizonyos hangforrásaihoz képest. És ami régi, az egyféleképpen tökéletes is, hiszen lezárult, kiélte lehetőségeit.

Számos érvem van arra, hogy „miért szép“. Felfedezhető benne például a nyilván ösztönösen használt „aranymetszés“-formaív, nem beszélve frappáns hangszerelésbeli megoldásairól, az interpretálás szuggesztivitásáról...

Celan itt nem az érthetőség ellen emel szót, hanem a költői nyelv autonómiája mellett. A költészet ama szinte jogán túli kötelessége mellett, hogy a zenéhez és a képzőművészethez hasonlóan a maga nyelvén szóljon az emberhez.

Tömény provincializmus jobb hazafinak tartani azt, aki csak anyanyelvét ismeri, annál, aki számára egy másik ablak is nyitva áll, hogy a nagyvilágba kitekintsen. A hazafiság, természetesen, nem a nyelvtudáson múlik.

Egy száz év előtti varázslat ismétlődik meg velünk ezekben a hetekben. Akkor Kriza „vadrózsái” s köztük a székely népballadák ódon szépségű darabjai ragadták ámulatba a magyar vers legjobb értőit. Most az „élő hazai magyar népballadák” könyve, a leggazdagabb ilyen tárgyú kiadvány, amit valaha láttunk, teszi ezt.