A HÉT50

Tehát: egy színház zenét rendelt nálam egy klasszikus vígjátékhoz. Megírtam. Bemutatták. De nem azt mutatták be, amit én írtam, hanem azt, amit más csinált abból, amit én írtam.

Számlálja össze valaki, hogy Heltaitól Petőfiig hány írót jellemez a könyvben az egyszerűség, népiesség és a beszélt nyelvhez való közeledés, és rögtön meglátja, mennyire nem a történeti fejlődés sajátságára utalnak ezek a minősítések.

Persze, manapság minden hangszer – a lant is, a szakszofon is –, ha nem is egyformán, de egyaránt régi az új zene bizonyos hangforrásaihoz képest. És ami régi, az egyféleképpen tökéletes is, hiszen lezárult, kiélte lehetőségeit.

Számos érvem van arra, hogy „miért szép“. Felfedezhető benne például a nyilván ösztönösen használt „aranymetszés“-formaív, nem beszélve frappáns hangszerelésbeli megoldásairól, az interpretálás szuggesztivitásáról...

Celan itt nem az érthetőség ellen emel szót, hanem a költői nyelv autonómiája mellett. A költészet ama szinte jogán túli kötelessége mellett, hogy a zenéhez és a képzőművészethez hasonlóan a maga nyelvén szóljon az emberhez.

Tömény provincializmus jobb hazafinak tartani azt, aki csak anyanyelvét ismeri, annál, aki számára egy másik ablak is nyitva áll, hogy a nagyvilágba kitekintsen. A hazafiság, természetesen, nem a nyelvtudáson múlik.

Egy száz év előtti varázslat ismétlődik meg velünk ezekben a hetekben. Akkor Kriza „vadrózsái” s köztük a székely népballadák ódon szépségű darabjai ragadták ámulatba a magyar vers legjobb értőit. Most az „élő hazai magyar népballadák” könyve, a leggazdagabb ilyen tárgyú kiadvány, amit valaha láttunk, teszi ezt.

Terlinck nem megy át semmiféle erkölcsi megtisztuláson: csak egyetlen egy bűne izgatja a sok közül — ezért nem újjászületik az erkölcsben, ellenkezőleg: belepusztul.

A személyiség háttérbe szorítása a népköltészet közösségi alkotás jellegéből következik, első számú ismérve. A nép úgy alkot, mint a természet: névtelenül, személytelenül, türelmesen, az évezredes, évszázados halhatatlanság biztonságával, magába olvasztva véges életet, végtelen halált.

Szabó Zoltán hallgatólagosan elfogadja az egyes korok eltérő irodalomképét, így aztán könyvének a felvilágosodásig terjedő része lényegében nem a „szépírói stílus” történetével, hanem a magyar írásbeliség stílusának történetével foglalkozik.