A HÉT50

...épp csak hogy kijöttünk Gaáltól, hogy elmenjünk a Gambrinusba ebédelni, beszélgetni eltűnt barátairól, Szerb Antalról és Radnótiról, a nagy mesterről, Babitsról, a háború előtt és alatt megjelent román műfordításairól, az angol népdalokról...

A nemzeti és társadalmi mondanivaló költészetében fellelhető összhangja a politikus tetteiben megbomlott, sőt szembekerült egymással, s a belső tusakodásról tanúskodó dúlt arcvonásokat a korán jött halálnak kellett elsimítania.

Persze, mindebből egy sereg dolgot elmondtak, irodalomkritikai szentenciákká fogalmaztak Kányádira vonatkoztatva. De ha nemcsak szép szándékaink, nemcsak elméleteink vannak valamihez, hanem költőink is hozzá, igazán boldogok lehetünk.

Az irodalomban az utóbbi évek folyamán örvendetesen tért hódított a történelmi téma. Néhány év leforgása alatt több történelmi dráma került színre, mint ahány történelmi monográfia két évtizedre visszamenően magyar nyelven megjelent.

Barabás Miklós egy képpel szerepel. Ennyi a múlt századi művészetből. Aztán tovább: Ziffer Sándor három tájképpel, Mattis Teutsch János négy kompozícióval. Ennyi a század első feléből. Napjaink festészetéből Bene József (1), Nagy Albert (2), Miklóssy Gábor (1), Kovács Zoltán (1) és Szőnyi István (3) szerepel.

De azért az akadémikus Ionesco mégis óvatos volt, nem legújabb darabjából olvasott fel részleteket a Pálffy palotában – ahogy gondoltuk –, hanem Naplójából. Nem volt túl szerencsés a választás, mert a Napló filozofálgatását a közönség bizony sokszor megmosolyogta.

Ebből a Pestalozzi-ünnepélyből indult ki a Kolozsvári Nevelői Kör megalakításának a gondolata. Brassai Sámuelnél összegyűltek a pedagógusok és a nevelés barátai, és megbeszélték, hogy mi legyen az első hazai nevelői egyesületnek a célja.

Xenofóbia és sovinizmus – e dicstelen tulajdonságok valóban a műveltség legalacsonyabb fokain a leghevesebbek. Illúzió volna azonban azt hinni, hogy a kultúra terjedésével fokozatosan megszűnnek. A felvilágosítók tévedése ez, akik a társadalmi bajokat is a műveltség beadagolásával akarták orvosolni.

Hadd idézzem mégis Illyés Gyulát, aki az Új írás egy ankétjára válaszolva (1971. 3. sz.) azt mondja Déryről, hogy „a legigényesebben írja a magyart”, s hozzáteszi: „szinte Kazinczy derék tartásával”.