A HÉT50

Az irodalomban az utóbbi évek folyamán örvendetesen tért hódított a történelmi téma. Néhány év leforgása alatt több történelmi dráma került színre, mint ahány történelmi monográfia két évtizedre visszamenően magyar nyelven megjelent.

Barabás Miklós egy képpel szerepel. Ennyi a múlt századi művészetből. Aztán tovább: Ziffer Sándor három tájképpel, Mattis Teutsch János négy kompozícióval. Ennyi a század első feléből. Napjaink festészetéből Bene József (1), Nagy Albert (2), Miklóssy Gábor (1), Kovács Zoltán (1) és Szőnyi István (3) szerepel.

De azért az akadémikus Ionesco mégis óvatos volt, nem legújabb darabjából olvasott fel részleteket a Pálffy palotában – ahogy gondoltuk –, hanem Naplójából. Nem volt túl szerencsés a választás, mert a Napló filozofálgatását a közönség bizony sokszor megmosolyogta.

Ebből a Pestalozzi-ünnepélyből indult ki a Kolozsvári Nevelői Kör megalakításának a gondolata. Brassai Sámuelnél összegyűltek a pedagógusok és a nevelés barátai, és megbeszélték, hogy mi legyen az első hazai nevelői egyesületnek a célja.

Xenofóbia és sovinizmus – e dicstelen tulajdonságok valóban a műveltség legalacsonyabb fokain a leghevesebbek. Illúzió volna azonban azt hinni, hogy a kultúra terjedésével fokozatosan megszűnnek. A felvilágosítók tévedése ez, akik a társadalmi bajokat is a műveltség beadagolásával akarták orvosolni.

Hadd idézzem mégis Illyés Gyulát, aki az Új írás egy ankétjára válaszolva (1971. 3. sz.) azt mondja Déryről, hogy „a legigényesebben írja a magyart”, s hozzáteszi: „szinte Kazinczy derék tartásával”.

Harag György felfedezte Nagy István egyértelműen kritikai realista művében az abszurdum csíráit, kiérezte a harmincas évek bizonyos élethelyzeteiből egy későbbi korszak életérzésének előjátékát.