A HÉT50

De román költő, író ismerőseimet hirtelen fel sem tudnám sorolni mind. Jó néhányan itt, budai lakásomon is meg-meglátogatnak, ha Magyarországon járnak. Mikor belépnek, keresett régiességgel így köszöntöm őket: Bine aţi venitu.

Szőcs István ellentmondásra késztető cikke merőben önkényes, a vitatott Pirandello-darab, a IV. Henrik szövegével-szándékával nem egyező premisszákból indult ki. Fischer István válasza pedig már csak ezt a kritikai módszert tette elemzés és bírálat tárgyává

Ámulva süllyedünk az érvek mélyére, s ha ez egyszeriben mégsem sikerülne, akkor a szerző ajánlotta módszer szerint addig ismételjük, hogy „boldog vagyok”, „életművész vagyok”, míg valóban boldogok leszünk...

A legteljesebb meggyőződéssel írták le ebben az időben, hogy a film művészetének igenis lényege, elengedhetetlen előfeltétele a némaság, hogy a beszéd „fölösleges terhétől” való megszabadulás a film legnagyobb vívmánya.

Lászlóffynak van elég érdeme ahhoz, hogy szemébe mondhassuk: ez a regénye viszont gyenge. Többnyire zsurnalizmusokban tetéződő felületes ifjúsági regény. És ha esetleg ez az értékelés túl szigorú is, a Héphaisztosz még akkor sem több, mint Dáné Tibornak A Fáraó írnoka vagy a Tau-Ceti hívójele című könyvei.

Az elméleti zavaron túl a tiltakozás indulata világos: a nyelvi klisék, sztereotípiák, az elszíntelenedés, a tömegkommunikációs eszközök révén terjedő nyelvi uniformizálódás tagadása, e tagadás abszolutizálása, s így végül is magának a nyelvnek a tagadása.

Hegedűs Géza egy Kassákról szóló vitacikkében (Irodalomtörténet, 1971. 2. sz.) azt írja: „A 20. században semelyik nemzeti irodalom nem kapcsolódhatott szervesen az élő világirodalomba az avantgardizmus nélkül.”

A személyiséglélektan Freud, valamint közvetlen követői, Adler és Jung munkássága következtében túllép a lelki jelenségek introspektív tanulmányozási módszerén. Pavlovval kezdve bevezetik az extrospektív módszert, mely kiegészíti, teljesebbé teszi az előzőt...