Fischer István: Múzsák testvérisége, avagy a Szintetikus Nagy-Semmi

Nyilvánvaló tehát, hogy a film „kollektív”, „szintetikus” „polifonikus” művészet. Csakhogy: túl nyilvánvaló ahhoz, hogy ebből valami újat és lényegeset a filmművészetről megtudjunk. A „szintézis­ből” kiinduló teóriák ezért tudták csak a Szintetikus Nagy-Semmit polimerizálni az elmélet lombikjai­ban.

Bandi Dezső: Korondi fazakasok

Az őstehetség-kultusz nem tesz különbséget az alkotás–közvetítés–befogadás, az elkészítés–kivitelezés, az eredeti–másolat–változat mozzanatai és formái között, ami által sok tehetséget megfoszt attól a lehető­ségtől, hogy felismerhesse a művelődés folyamatában esetről esetre elfoglalt helyét és szerepét.

Oláh Tibor: Délibáb vagy tragédia?

Amerikai szakkörökben ezért mai napig sem dőlt el: tragédia-e vagy nem Dreiser 800 oldalas regénye. Irving Babbitt tagadja, hogy az lenne: „Potyára gyötrik itt az embert!” – írja egyebek közt. Mások, ellenkező­leg, kisszerű tragédiának, de tragédiának vélik.

Mikó Imre: Edgár

Teljes erőbevetés nélkül sohasem készül el a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. Csak a fiatalokra hiába bízzák. Közügy ez is, és éltető feladat annak számára, akinek a neve mindig a szellemi dagályt jelentette.

Dankanits Ádám: Merre tart a tudománytörténet?

D. J. de Sola Price figyelmeztet arra, hogy az egyes korok szokványos történeti értékelése a tudománytörténet szempontjából revízióra szorul. A „görög csodá”-val szemben a tudományok fejlődésében inkább egyiptomi, babiloni csodáról kellene beszélni.

Fischer István: A képi tükrözés öntörvénye

A film éppen azért lett milliók művészete, mert nem szorul szimbolikus kifejezésmódra, képletességre,„jelbeszédre” ahhoz, hogy egy gondolatot pontosan közöljön, hogy egy értelmi összefüggést létrehozzon tudatunkban!

Lőrinczi László: Ginzburgot kérdezem

Egyszóval, önarckép-publicisztika ez. Ahogy a piktor festi meg önmagát, legtöbbször mély szembenézéssel, mintha a tekintetével akarna vallani a művészetről, arról, hogy mit és hogyan lát, mit üzen és szuggerál nekünk, akik a képe előtt ál­lunk.

Gálfalvi Zsolt: Talán lehet még értelme

A kudarcos küszködések örvényében légszomjas, az önmagában és munkájának hatékonyságában kételkedő szerkesztő számára némileg bíztató, hogy a bukaresti A Hét hasábjain megjelent írásokból, sorozatokból – a mostoha kiadói viszonyok közepette – egyre több teljesedik kötetté. Talán lehet még értelme az írásnak.

Jancsó Elemér: Olosz Lajos köszöntése

Olosz Lajos hat évtizedes életművével mind a kimondásnak, mind az elhallgatásnak nagy művésze volt s az ma is. Elhallgatta – ha kellett – egyéni fájdalmait, s kimondta azt, amire mindnyájan vágytunk: a szabad, a tiszta emberi élet igenlését.