A HÉT50

És újra összegyűltek a vereckeiek, és újra akadt egy lelkes ember, aki megkérdezte: hallottátok, a karakán, Huszár nevezetű székelygyerek lett az igazgató... De végig se mondhatta, leintették: marhaság, Hirsch volt!

Amikor meghallotta, hogy kineveztek igazgatónak Kolozsvárra, vonatra ült és megkeresett. És, mint egy tanár a diáknak, lediktálta a tudni- és tennivalókat. Ha nem is tőle tudtam meg, neki hittem el például, hogy a kolozsvári színház a romániai magyar kultúrélet egy sajátos kérdése.

Látszatra Robotos Imre Utunkban megjelent írásával vitatkozom, de a valódi ellenfélnem ő, hanem Nagy István. A Karácsony Benőről tartott előadását akartam rombadönteni, amit most a készülő irodalomtörténeti könyvében is megjelentet.

A fedőlapon látható kézírás szerint, amelyben én Nagy István betűire ismerek, 1950 decemberében készült, a Bolyai Egyetem utolsó éves irodalmárai számára. Valósággal végigszáguldok a szövegen.

Pokoli! Lám, egy ilyen alapjában nagyon becsületes ember is, mint Nagy István, hogy eltorzul a hatalom árnyékában. A burzsoázia elleni harc jelszavával sárba tapossa legszebb hagyományainkat.

Méliusz József cikkét, a Közelmúltunk irodalmát, amiből a „Nézzünk hát szembe” vita lett, persze olvastam. Hisz az Utunkban jelent meg. De olvashattam – és mint ahogy az aláhúzásokból látszik, valóban olvastam is – könyvben való megjelenése után.