A HÉT50

Azt mondja, a lehető leglelkesebben: apa, ma széttéptük a zsidókat!… Hát megállt bennem az ütő. Édes kislányom, hát hogy beszélhetsz ilyent – mondtam neki, hiszen édesanyád zsidó!... A gyerek kővé meredt, percekig egy szót nem szólt. És aztán, mintha sikoltana: Nem! Nem akarom, hogy zsidó legyen!

Hatalomra jutottam ugyanis mint munkásosztály, de az alapvető bajokon nem tudtam segíteni. Védekezésből azt mondtam: nem értem a társadalmi folyamatokat. A nemzetiségem elleni bűnöket azonban nem tudtam ilyen könnyen kitépni magamból.

Liló mosolygott. Talán jól is esett neki az én fiatalos lelkesedésem. Aztán, miután végighallgatott, így szólott: – Dirikém, köszönöm, de nem megyek. Elég öreg vagyok, hogy a tapasztalatomat magának átadjam: nemcsak kezdeni, befejezni is tudni kell a pályát!

Azt kérdi ma Földes Laci, akinek a repertoár gondjaimat elmeséltem: – Te valóban nem tudod, hogy miért nem engedélyezik a Háború és békét? Hiszen nyilvánvaló: azért, mert Pesten játsszák, és mert Tompa Miklós bemagyarázta nekik, hogy te Budapesthez igazodsz.

Ma felhívtam újra Harag Gyurit. Készül átszerződni – Kolozsvár helyett – Vásárhelyre. Azt mondta, és belátom, igaza van, ha ujjat húz Tompa Miklóssal, elintézi, hogy Szatmárról se engedjék el. Márpedig ő ott nem akar maradni. Sokat gondolkoztam ezen az ő menekülésszerű távozásán.

Most talpalok az érdekében. Különben a barátságunk érdekesen alakult. Nemrégen még az anyósánál laktam albérletben. ott ismertem meg – de főleg ő ismert meg engem. Hiszen én úgy kívülről elég riasztóan nézhettem ki egy pap számára.