A HÉT50

Épp az elragadó álompanoráma sajgó szépségében, az álom rendezői vállalásának szorongó borújában ott lappang a józan és éleslátó modern szem, a determináló valós jelenkor. A Szindbád – búcsú az illúziótól.

Szemlér Ferenc és Farkas Árpád – közel négy évtizednyi különbséggel – egyazon napon és ugyanabban a városban született. Ez eddig véletlen és magánügy – de egyben lírai ürügy a tűnődő, a kérdve állító vallomásra.

Természetesen a jelen riasztó valóságélményének és a bukolikába öltözött jövőhitnek ez a párhuzama, lírai konfliktusa csak ritkán mutatható ki egyazon versen belül az elemzetthez hasonló példássággal, Dsida 1929-ben és 1930-ban írott versei azonban egészükben e két pólus közötti feszültséget jelzik.

– Ó, Móricz dr. bűbájos ember és aranyos szerkesztő. Minden kéziratomat leadta eddig. S milyen okos! Tudja, hogy Móricz Zsigmond testvére? Engem nagyon meglepett, amikor megtudtam.

Másutt egyenesen kimondják: az erdélyi irodalom eszménye politikai eszmény, népszolgálat. A kóreset világos: olyan irodalom ez, amely már alakulásában elsőrendű céljai között tartja számon a közvetlen politizálást, az élet alakulásába való aktív beavatkozást.

Elkezdődik tehát a szabadalmak harca, s jóval túltesz Eliot Ness küzdelmein az alkoholtilalmat megszegő gengszterek ellen. A filmesek sem riadtak ugyanis vissza attól, hogy megtámadják a másik társulat tagjait, vagy éppen fegyveresen elfoglaljanak egy stúdiót.

Az atombombára és a holdraszállásra szánt hatalmas befektetés a társadalom számára nem bizonyult kifizetődőnek. A visszahatás, amelyet drámai módon éppen az Apollo váltott ki: átállás gyakorlatibb célú kutatásokra. A fordulat világhullámként jelentkezett.

Az erőteljes modorú íróknak megvan az a végzetük, hogy az ember róluk szólva önkéntelenül átveszi modorosságukat, azaz, közkeletű pontatlansággal élve: a „stílusukat”. Ám miért volna ez végzetes például Sigmond Istvánra nézve?

„Nem adok fel semmit. De ha senki se veszi komolyan, én komolyan veszem a Marosvásárhelyi Találkozót. Komolyan kell vennem. S az tán: a lap romániaiságát mind erőteljesebben kifejezésre akarom juttatni. Ez a lap egyre kizárólagosabb bázisa. S végül is: nő a nemzedék, amelyik bekapcsolható.”

Epigonjai máiglan ott verselnek a fűzfapoéták névtelen seregében. Hát nem furcsa, hogy irálya mindmáig kísértő? No de nem epigonjai bizonyítják múlhatatlan időszerűségét, hanem egy századév költői, akik – mint gyermek a szüleitől – tőle tanultak meg beszélni.