A HÉT50

„… Ebéd után, mely alatt Petőfi igen komoly és hallgatag volt, Vajda-Hunyadtól elbúcsúztunk. Míg a várat láthattuk, Petőfi minduntalan visszatekintett. Utunkban a Hunyadiak dicső kora volt társalgásunk tárgya. Estefelé Hátszegre értünk."

A montázs, a képek és hangok váltakozása az emberi tudattevékenység, az érzékelés természetes folyamatának felel meg. A látómező, a figyelmi központ áttevődése a valóság egyik részletéről a másikra, történhet ugrásszerűen, de történhet folyamatosan is.

– Dél felé már kezdtem sajnálni a kezdeményezést – vallotta be később a tanítónő. – A kék szeműek már úgy viselkedtek, mint a legyőzöttek, a barna szeműek viszont vidámak voltak, kitűnően szórakoztak. Semmi kétség, tényleg felsőbbrendűeknek képzelték magukat.

Legnagyobb titka talán az, hogy verse úgy pereg és lélegzik, mint a mai orosz élőbeszéd. Rímei úgy ölelkeznek, természetesen és szenvedélyesen, mint a szerelmesek.

A tiszta mondatok és megfogalmazások mögött titkok rejlenek, amelyeket odaadó figyelemmel kell megoldani. A sok mindenbe belefáradt olvasó legtöbb esetben mégis úgy érzi, hogy a versek megérik a rájuk fordított erőfeszítést.

Felmerülhet a kérdés: egyáltalán hogyan sikerült a bolgár népnek nemzeti létét megőriznie? Az történt, hogy az ország lakossága a sík vidékről behúzódott a hegyek közé, és ott vészelte át a török hódoltság évszázadait.

Összemosolygunk egy sétálóval. Kérdem: mi ez a ház? Nevet, ő angolul beszél, én franciául, végül is megelégszünk annyival, hogy kétszólamú kórusban elmondjuk együtt az Iliász invokációját ógörögül – ez az egyetlen nyelv, amit mindketten „egyformán“ beszélünk.

Ilyen módon a legtöbb szóban, mint valaminő filmmontázsban, egymásra másolódnak, uszályként csatlakoznak, -átúsznak a különböző képek. Némi merészséggel azt mondhatnám, hogy e módszer valamelyest hozzásegít bennünket a szavak mikroszkopikus szerkezetének a feltárásához, emocionális értékük meghatározásához