A HÉT50

Az Ifjúmunkás főszerkesztője megállapítja: „az Ifjúmunkás erejéhez mérten ügyelni fog, hogy csökkentse a valóban kirívó, nyelvérzékünket bántó és rontó kifejezések számát”, s így megnyugodtam, jórészt elértem célomat, többek között ezért „csináltam az eszemet”.

Az új és újjá alakuló városok jellegzetes lakója a „közlekedő ember” lesz. Akinek remélhetőleg nem lesznek közlekedési gondjai. Bármilyen koncepció, elképzelés, felfogás jegyében gondolkozik és dolgozik a városrendező, a közúti forgalomnak kellő fontosságot kell tulajdonítania.

És íme megérkeztem az Incidenshez, amely reális kényszerhelyzetbe állítja a mázsás pofonokat irigylő köznapi, nem pofozkodó, bokszmenedzser szempontból megítélve gyenge embert. Tehát magukat a kompenzáló utcagyerekeket is.

Köpeczi bácsi, a kollégiumi altiszt éppen sepregetett, nem vette észre, hogy a teremben rajta kívül van még valaki. Különben az öreg is tegezte a polgármestert, sőt, választásokon neki dolgozott. Egyszer csak odalépett a koporsóhoz, felébökött és szomorú-hangosan így búcsúzott: – Na, Gyuri, ezt járd ki!

Ez a városi polgárság azonban – Kolozsvár, Torda és Dés patrícius, polgári értelmiségi rétege - a XVII. század folyamán, a jobbára kálvinista nemesség és nemesi állam szorításában, nem bontakoztathatta ki azt a késő humanista városi kultúrát, amely a janusi életmű természetes talaja lett volna. Janus elfelejtődött.

A társadalomtudomány és a filozófia főleg a társadalmi elszigetelődésben mutatkozó elidegenedést és egyedüllétet tanulmányozta, pedig mind a két jelenség szorosan kötődik a fizikai világképből kisugárzó létszemlélettel.

A ballada Kőmíves Kelemenje még asszonya hamvát keveri a mészbe és falazza be a kövek közé, 1906-ban a Városháza alapkövébe embervérnél akkor sokkal szentebb valamit helyeznek el: „a forgalomban lévő aranypénzek mindegyikéből egy-egy darabot”.

A videokazetta-néző agyberendezése, lélektana valahogy úgy fog viszonyulni egy mai nézőéhez, mint a kézírásos, Gutenberg előtti irodalom olvasójáé egy mai átlagolvasóéhoz.