A HÉT50

Egy másik személyleírás szerint, amelyet a Főhadiszállás Boldogkő Váralján adott ki 1849. január 28-án, Petőfi Sándor „36 éves, született Erdélyben, házas, reformált vallású, beszél németül, magyarul, románul, azelőtt költő volt...”

Fontos volna a kályhacsempék rajzának és természetesen a torockói vasművesség termékei, valamint a több száz fejfa rajzának rövid szöveggel kísért megjelentetése nagy példányszámú zsebkönyv formájában.

Barabás kolléga talán nem tudja, hogy voltak idők, amikor az efféle inszinuálásoknak terük volt. Persze amazok jobban is csinálták. Nem lehetett őket ilyen könnyen tetten érni. Az efféle ma már elsősorban elszigetelt és főleg szomorú jelenség.

Bálint Tibor regényének színpadi változata valóban kísérlet volt, és az, hogy ez a kísérlet ilyen remekül bevált, igazolja, hogy a nagy vállalkozások korára, a nagy vállalkozások lendületére a színházban, a színpadon is egyre inkább szükség van.

Török utam előtt egy törökül jól tudó barátom, dr. Szabó-Pap Lóránt felhívta a figyelmemet otthon Ibrahim Müteferrikára. Ez az Ibrahim székely legény volt, aki miután 1691-ben fogságba esett, áttért a mohamedán hitre. A porta őt jelölte ki Rákóczi mellé...

A mértéktelenség. A mindent akarás. Az a – nagyjából a reneszánsszal jobblétre szenderült – magatartás, amely nem szégyelli magát, és teli marokkal nyúl az élet sűrűjébe. Ők azok a kivételes személyek, akik nem fognak keveset, ha sokat markolnak.

Talán nemsokára kiderül, hogyan is ölték meg a nagy spanyol költőt. Lorca barátja ugyanis, akinek a házában a költőt letartóztatták, bejelentette, hogy közzéteszi a teljes igazságot. Ugyanakkor jelentkezett Ruíz Alonso, jobboldali katolikus is, aki bevallotta, hogy annak idején foglyul ejtette a költőt, és közölte, könyvet ír az ügyről.

Arra a kérdésre, hogy miért tűri, hogy nevét elhallgassák, Vuia abban az extraperszonális szellemben, amely csak az igazán nagy alkotókra jellemző, azt válaszolta: Miért fontos, hogy kicsoda csinált meg egy dolgot? A fontos az, hogy megvan.