Donald Trump valószínűleg egészen másképp képzelte el az „America First” külpolitika közel-keleti következményeit. A cél az volt, hogy az Egyesült Államok kevesebb pénzzel, katonával és kisebb politikai teherviseléssel tartsa fenn befolyását, miközben a szövetségesek nagyobb részt vállalnak saját biztonságukból. A mostani fejlemények azonban azt mutatják, hogy a térség államai valóban készülnek az amerikai jelenlét csökkenésére – csak éppen közben egyre kevésbé igazodnak Washingtonhoz.

A három állam együtt figyelemre méltó erőt képvisel: Szaúd-Arábia pénzügyi és energiahatalom, Törökország nagy hadsereggel és fejlett hadiiparral rendelkezik, Pakisztán pedig atomhatalom.

Szaúd-Arábia, Törökország és Pakisztán múlt héten megkötött mekkai védelmi megállapodása ezért jóval több katonai együttműködésnél. A paktum kollektív védelmi klauzulája szerint az egyik fél elleni katonai akció mindhárom ország elleni támadásnak számít. Hakan Fidan török külügyminiszter már a NATO 5. cikkéhez hasonlította a mechanizmust, és Egyiptom csatlakozásának lehetősége is felmerült.

Formálisan egyikük sem szakít az Egyesült Államokkal. Mindhárom kormány számára fontosak az amerikai kapcsolatok, fegyverek, beruházások és diplomáciai csatornák. A lényeg azonban éppen az, hogy már nem akarják biztonságukat egyetlen külső garanciára feltenni. Washington hosszú ideje azt üzeni partnereinek, hogy a Közel-Kelet nem lehet az amerikai stratégia korlátlan erőforrásokat felemésztő középpontja. Barack Obama már Ázsia felé akarta fordítani az ország figyelmét, Trump pedig még nyíltabban fogalmaz: az Egyesült Államok szövetségesei fizessenek többet, vállaljanak nagyobb katonai terheket, és oldjanak meg több problémát saját térségükben.

Most éppen ez történik. Csakhogy a tehermegosztás könnyen hatalommegosztássá válik.

Ha Ankara, Rijád és Iszlámábád saját biztonsági rendszert épít, akkor idővel saját politikai feltételeket is szab. 

Washingtonnak kevesebb katonai kötelezettsége lesz, de ezzel együtt kevésbé szólhat bele a térség ügyeibe. A szuperhatalmi befolyást nem a támaszpontokon lobogó amerikai zászlók száma méri. Az dönti el az erőviszonyokat, hogy válsághelyzetben a térség szereplői kitől várják a döntő garanciát.

Az iráni háború ezt a kérdést különösen élesen vetette fel. A Perzsa-öböl országai azt látták, hogy az amerikai katonai fölény sem jelent automatikusan védelmet minden rakéta, drón vagy tengeri támadás ellen. Teherán pedig abból próbál politikai tőkét kovácsolni, hogy a Hormuzi-szoros körüli konfliktusban képes komoly költségeket okozni az Egyesült Államoknak és partnereinek. Az iráni vezetés számára minden elhúzódó alku, minden, amerikai készletproblémáról szóló hír és minden óvatos washingtoni lépés azt az üzenetet erősíti, hogy kitartással engedményeket lehet kicsikarni.

Trump számára ez különösen kellemetlen. Politikai imázsának középpontjában az erő, a gyors döntés és az ellenfél meghátrálásra kényszerítése áll. A Hormuzi-szoros körül viszont egyelőre nem ez a kép rajzolódik ki. Irán komoly veszteségeket vállal, közben megtartja zsarolási képességének egy részét. Ha a térség szereplői azt a következtetést vonják le, hogy Washington már nem képes vagy nem hajlandó minden helyzetben rendet teremteni, akkor az amerikai elrettentés önmagától kezd kopni.

A mekkai paktumnak van egy másik címzettje is: Izrael. Törökország retorikája egyre keményebb Jeruzsálemmel szemben, Szaúd-Arábia pedig továbbra sem rendezte kapcsolatait a zsidó állammal az Ábrahám-megállapodások mintájára.

A háromoldalú szövetség létrejötte nem jelenti azt, hogy holnap közös front alakul Izrael ellen, de azt igen, hogy egy amerikai visszahúzódás után a regionális erőegyensúly Izrael számára kedvezőtlenebb lehet. 

Eddig az izraeli stratégia egyik biztos pontja az volt, hogy végső esetben Washington mögötte áll. Minél több helyi hatalom épít ettől független biztonsági struktúrát, annál nagyobb lesz az izraeli elszigetelődés kockázata.

Persze a mekkai szövetség teherbírása még ismeretlen. Vajon Szaúd-Arábia vagy Törökország valóban vállalna katonai kockázatot egy újabb pakisztáni–indiai konfliktusban? Pakisztán bekapcsolódna-e egy jemeni háborúba a húszik ellen? A kollektív védelem papíron erős, a gyakorlatban minden szövetség az első komoly válságnál vizsgázik.

A történelmi irány azonban világos. A Közel-Kelet olyan rendre készül, amelyben az Egyesült Államok továbbra is nagyhatalom marad, de már nem minden út Washingtonon keresztül vezet. Trump éppen azt kapja, amit régóta követelt: a szövetségesek nagyobb felelősséget vállalnak. Csakhogy ezzel saját mozgásterüket is növelik. Európa pedig ismét késve reagál. Pedig a térség átalakulása közvetlenül érinti az energiaárakat, a kereskedelmet, a migrációt és a kontinens biztonságát. Ha az amerikai fény halványul a Közel-Keleten, Európának nem volna bölcs dolog sötétben maradnia.

Megjelent A Népszava Vélemény rovatában 2026. augusztus 13-án.