Vlagyimir Putyin addig tűnhetett erősnek, amíg a háború oly távolinak tűnt az orosz társadalom nagy része számára. Amíg a fronton burját, dagesztáni, szibériai fiatalok haltak meg ezrével, tízezrével, százezrével, a nagyvárosi Oroszország jelentős része úgy tett, mintha a vérontás valahol egy másik valóságban történne. A propaganda lelkes győzelmi jelentéseket harsogott. A háború távoli dübörgését el lehetett nyomni az állami televízió szólamaival.

Most viszont valami megváltozott. A háború nem a temetőkben, a frontról hazahozott koporsókban, a rokkanttá vált katonák látványával kopogtat be az orosz társadalom ajtaján, hanem a benzinkutaknál. Ez pedig a putyini rendszer számára sokkal veszélyesebb jelenség, mint amilyennek elsőre látszik. A veszteségeket lehet kozmetikázni, a katonacsaládokat meg lehet félemlíteni. Az üzemanyaghiány következményeit viszont mindenki látja, s az emberek a saját bőrükön is érzik a drágulást. Az oroszok nem tudnak eljutni az ország egyik pontjából a másikba, a mezőgazdasági dolgozók nem kapják meg a munkájukhoz elengedhetetlen üzemanyagot. A mindennapi nehézségek láttán a propaganda hazugságai is egyre bizarrabbul hatnak.

Ukrajna pontosan ezt értette meg. A fronton kialakult egy újfajta gyilkos egyensúly, ahol a mesterséges ütközőzónák, a drónok, az aknák, a felderítőrendszerek és a tüzérségi csapások miatt minden méterért embertömegeket kell feláldozni. Aki rossz helyre lép, gyakran halál fia. Az orosz hadsereg még mindig képes rombolni, s arra, hogy katonák garmadáját küldje a biztos halálba. A nagy hadjáratból azonban sok helyen már csak lassú, véres, kimerítő darálás lett. Olyan dráma alakult ki a fronton, amivel Oroszország csak veszíthet.

Az ukrán drónok valójában a háború logikáját vitték át Oroszország belső területeire. Nem városok terrorbombázásáról van szó: az orosz hadigépezet idegrendszerét támadják, finomítókat, olajtárolókat, csővezetékeket, katonai ellátási útvonalakat. 

Moszkva évekig abból élt, hogy a világ egyik legnagyobb energiahatalmaként háborút finanszírozhatott a nyersanyagexportból származó bevételekből. Most azonban már az ország arra kényszerül, hogy Indiából importáljon olajat.

Putyin számára ez azért különösen kellemetlen, mert az orosz elnök hatalma a sebezhetetlenség látszatára épült. A Kreml ura mindig úgy állította be magát, mint akinek víziója van, és jóval messzebbre lát, mint a hanyatló Nyugat politikusai, hazája pedig jobban bírja a szenvedést, mint Ukrajna, jobban érti a történelmet mindenki másnál, és ismeri a titkos receptjét annak, hogy lehet minden ellenség fölé kerekedni. Csakhogy a háború negyedik évében már kezd elfogyni a politikai és katonai mozgástér.

Az orosz elnök legutóbbi kijelentése, amely szerint Ukrajna idővel elveszítheti nyugati területeit, és Oroszország akár Magyarországgal is határossá válhat, első hallásra birodalmi erődemonstrációnak tűnik. Valójában inkább ideges vagdalkozás. 

Olyan mondat, melynek célja nem a katonai valóság leírása, hanem a képzeletbeli győzelem fenntartása.

Ez azért veszélyes, mert a Kreml továbbra is tagadja Ukrajna önálló politikai létezését. Legfőképpen azonban gyengeséget mutat. Putyin akkor beszél jövőbeli határokról, amikor a jelenlegi frontokon sem tud döntő fordulatot kikényszeríteni. Olyan helyzetben emleget történelmi igazságtételt, amikor a saját országában már az üzemanyag-ellátás biztonsága is kérdésessé vált. Akkor ad ki szuperfegyvereket érintő parancsokat, amikor az ukránok éppen azt bizonyítják be, hogy a technológiai alkalmazkodásban Oroszország fölé nőttek.

Putyin azonban nem is technológiai versenyt veszít elsősorban, hanem politikai időt. A háborút úgy indította el, hogy gyors összeomlást várt Kijevben, megosztottságot Európában, óvatosságot Washingtonban. Ehelyett olyan konfliktusba került, amelyben minden újabb hónap újabb veszteségeket, szankciókat és belső feszültségeket idéz elő.

Ezek a drámai válságjelek még nem jelentik a putyini rendszer közeli összeomlását. Oroszországban az elégedetlenség nem válik automatikusan politikai cselekvéssé, forradalommá. 

Az állam megtorlási képessége közismert, az ellenzéket szétverték, a társadalom jelentős része hozzászokott a hallgatáshoz. De, ahogy azt itthon is láttuk, a megdönthetetlennek hitt hatalom sem egyetlen nap alatt omlik össze. Előbb repedések jelennek meg a rendszer falán, majd ezek egyre mélyebbé válnak.

Putyin most azért vagdalkozik, mert pontosan érzi, hogy már nem ő irányít. A birodalmi fenyegetések, a nyugat-ukrajnai ábrándok, a Magyarországgal közös orosz határ rémképe mind azt szolgálják, hogy eltereljék a figyelmet a sokkal prózaibb valóságról. Arról, hogy a nagyhatalmi póz mögött egy elhúzódó, drága, kimerítő háború áll. A Kreml ura még mindig veszélyes. De már mind kevésbé tűnik legyőzhetetlennek. 

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. július 28-án.