Csokonai születésének 200. évfordulójára
Megtöretett testtel, aggasztóan leromlott egészségi állapotban, de nyomorúságában is „kevélyen” – ahogy Kazinczy mondaná – adta elő utolsó nagy művét, a Halotti verseket Rhédeyné temetésén. Több kiadásban A lélek halhatatlansága címmel jelent meg e nagyigényű kompozíció, bár Csokonai korántsem írhatta volna kínzó töprengéseit betetőző-lezáró alkotása fölé e címet: a felvilágosodás korának fiaként éppen a dogmákban való hit, a kétely nélküli bizonyosság állott legtávolabb tőle. Halotti verseket adott elő egy főúri temetésen – de a dölyfösen kiszolgáltatott bért önérzetesen vette át, mint a temetési pompán dolgozott többi kézműves; a szükségtől kikényszerített szereplés siettette korai halálát, s Csokonai, mintha megérezte volna ezt, szerepét komolyan vette – lét és nemlét, test és lélek, természet és erkölcs, isten és világ súlyos kérdéseivel nézett szembe.
Az esőben, szélben versét köhögve felmondó Csokonai maga volt a megtestesült költői sors: a tudat fölényét szembesítette a konvencionális elvárásokkal, egy pillanatig se adva fel az elemzés igényét. Halhatatlanságának – múló gyengéi, tévedései ismeretében is – ez a fő biztosítéka.
De honnan indult – s hová jutott?
A kollégiumi oktatási rendszerrel nem véletlenül került végső konfliktusba: „Ahelyett, hogy a gymnasium utolsó éveiben az ifjúság a költészet elmélete és történetébe bevezettetvén, érzéke és ítélete jó írók folytonos olvastatása és magyarázása által tápláltatnék és képeztetnék: minden gond a verstan ismertetésére és gyakoroltatására fordíttatik, a nevendék, bírjon hivatással vagy ne, bizonyos feladatok verses kidolgozására szoríttatik, mellyek illy korban és viszonyok közt nem lehetnek egyebek természeti, történeti s erkölcsi tárgyaknál, leginkább leíró alakban, mikhez még alkalmi üdvözlések, gyászversek stb. szoktak járulni: mindannyi tárgya kezdő által kerülendő inkább, mert a költészet lényegét vele félre ismertetik, s a hivatással bíró fiatal elmét is ihlet nélküli dolgozgatásra szoktatják. Csokonai is illy iskolai gyakorlatokkal szállt e mezőre, s fennmaradtak papirosai közt darabok, mik a belső szükség nélküli verselés szomorú tanúságai; s ha némellyekben helyenként a még szunnyadó tűz percenkénti villanásai észrevehetők is, annak lobjai nem az iskola érdeme, hanem a természeté, melly az iskola által sem hagyá magát teljesen elfojtani.” (Csokonai Mihály Minden Munkái. Kiadta D. Schedel [Toldy] Ferenc. Pest, 1846. XV.)
Elégedetlenül és tudásvágyában ki nem elégítve azt az utat választja magának, melynek végén az elkerülhetetlen szakítás várja iskolájával: magán-önképző kört alakítva mélyül el az ismeretek világában, hogy az iskolás tudománnyal szemben élő és szerves tudást szerezzen.
A fiatal költő önképző szenvedélyében föltétlenül ott munkál az a felismerés, amelyet az ugyancsak egykori debreceni diák, Kölcsey Ferenc fogalmaz meg átfogó érvényességgel, éppen húsz évvel Csokonai kicsapása után: „A professzornak iskolája s a világnak iskolája közt igen nagy a különbség, de a tanulásnak módja ugyanaz. Hallunk s látunk sokat, de azok csak akkor válnak ránk nézve hasznosakká, midőn magány és nyugalom elegendő időt adnak a fontolgatásra. Ilyenkor princípiumokat választunk, és hagyunk el, s ne hidd, hogy a tanuló fejeknél az ily választás és elhagyás igen gyakran elő ne forduljon.” Csokonai még tanulóként lép „a világnak iskolájába, s a meglódult történelem távoli szemlélőjeként lázasan keresi e princípiumokat. Érdeklődésének sokoldalúsága megdöbbentő – „…elméje sóvár érdekkel állt nyitva az emberi tudás minden irányainak (Toldy Ferenc, i.m.): s húsz éves ifjú előtt nem volt vidék a tudományok nagy birodalmában ismeretlen: nyelvek s irodalomtörténet, philosophia és széptudományok, história, földisme, utazások és természeti tudományok közt szeretete egy iránt oszlott fel” –, ám ebben nem kell mindenekfölött a felvilágosodás enciklopédizmusát látnunk. Csokonai az ember sorsa iránti ellenállhatatlan érdeklődésből terjeszti ki figyelmét ennyire változatos területekre, a megszerzett információkat viszont egységes filozófiai elvek szerint építi be költészetébe: az egyedi tényezőket nagyon korán igyekszik már az emberlét egységes látomásának alárendelni.
Korában – de halála után még legalább húsz évig – egyedülállóan változatos életművét – ízlésének bizonyos kiforratlansága ellenére s ebből származó stílusminőségeinek heterogeneitása dacára – szerves egységben éppen e látomás tartja; iskolás gyakorlatoktól a filozofikus versekig, népies daloktól a drámákig, ódáktól a rokokó játékosságig és szentimentális elégiákig terjedő művészetében egyén és közösség, érzelem és tudás nagy kérdései azért képezhetnek magas szintű egységet, mert mindvégig érzékelhető a lét döntő problémáinak való alávetésük, ez utóbbiak megválaszolásának érdekében. Játékos felszabadultság vagy személyes fájdalom mögött mindig felsejlik a kérdés:
Ki vagy, miért vagy, hol lakol? és kinek
Szavára mozgasz? s végre mivé leszel?
Míg azt ki nem vizsgálod, addig
Por vagy, az is leszel.
(Az ember, a poézis első tárgya)
Költői hivatásának e magasrendű felfogása ösztönzi fizikai erejét meghaladó, szüntelen tanulmányokra. Tudja: e kérdésekre választ csak az próbálhat adni, aki egész valóját felteszi erre, s a „tudás birodalmát” kiaknázza a filozófiai érvényű válasz meglelése érdekében. „Semmit se tselekedett ő imígy amúgy, ímmel ámmal, lágy melegenn: hanem erővel, rész vétellel, melegséggel, érzéssel. Ő semmiben se volt fél, hanem mindenbenn vagy egész vagy semmi se” – mondja róla a hozzá közel álló Domby Márton (Csokonai V. Mihály Pesten, 1817), nem sokkal arrább pedig megjegyzi: „A’ Kánt megmérhetetlen lelke őtet a’ Philosophia Óceánjába merítette, és ezt az egész Óceánt ő Örülő borzadással beuszkálta.”
Domby elragadtatott hangvételű Csokonai-portréja kétségkívül túloz itt-ott, általában romantizálja hősét, – a Kant-utalás sem felel meg a valóságnak, hiszen nem az ő hatására foglalkozik filozófiával, s egyáltalán kevés nyoma van mélyebb Kant-ismeretnek nála –, az „örülő borzadással” azonban lényeges vonásra tapintott rá. E romantikus ízű szókapcsolata szerencsésen utal a lét nagy kérdéseivel foglalkozó költő tudat- és érzelmi világára: öröme a mindenkori megismerésé, mely a felvilágosodás korában erősebb fokon figyelhető meg, hiszen a tradicionális világ összeomlását teljesíti ki minden új ismeret, a borzadás viszont a végső kérdések okozta szorongást emeli ki, amelyben (mintha) a mechanikus materializmus részleges háttérbe szorulását lehetne okként felmutatni. Domby rajongva tisztelt Csokonaija valóban „beúszkálta” a „Philosophia Oceán”-ját, ha nem is a „megmérhetetlen” sugallta irányban: a felvilágosodás nagy gondolatrendszereit hasonítja magáévá, ezek nyomán lát egyetlen összefüggő láncolatot a lét dolgaiban, bizonyos egyenrangúságot tételezve valóban létezők s a transzcendens világ között. E láncolat nem tűr meg be nem töltött teret, sem elvesző energiát, s a létezést figyelő költő eleven szemléletét váltja ki minden tagja iránt. A természet tökéletes rendje e felfogás szerint egyszersmind isten-bizonyíték is, költői látomásban azonban éppen ez szorul háttérbe az eleven, nyüzsgő és fejlődő világ képzetével szemben:
Így aluszunk mi, de vigyáz a természet,
S nincsen munkáiban hízak és enyészet;
Pontos forgásának örök karikája
Egynek elfogytával másikat táplálja.
(Az álom)
Elveket keresve és változtatva jut el Csokonai a deisztikus materializmushoz is, éppen Az álomban, bizonyos vonatkozásban elfogadva ennek végső következtetéseit. Az ember természetiségének gondolatát ő is végigviszi, s nyugodt bizalommal fogadja el az elementumokba való olvadás végső kilátását. A materialisztikus világmagyarázat elméletileg támasztja alá rendkívüli fogékonyságát természet és embersors iránt: nemcsak minden földi jelenség alapos vizsgálatára ösztönzi – s így kiváltja nagy költeményei egész sorát –, hanem egyúttal állandó háttérként és általánosító lehetőségként ott munkál akár szerelmes verseiben is. Eleven-kedélyes hangú töredékében (Dr. Földiről egy töredék) így bukkan fel egy olyan kép, melyet József Attila tesz majd súlyos jelentésűvé: (a Föld)
…mint félérésű citrom hintálva tulajdon
Terhe nyomásától, lóg a nagy semminek ágán.
S ezért nem lephet meg az a modern hang sem, amely feledhetetlenné teszi az Újesztendei gondolatokat – „könnyű borzongással” pillant bele az időbe, mintegy megsuhintja az elmúlás, a Lillának sem kegyelmező:
Nem lehet jelenvaló,
Csak múlt, s jövendő pont lehet tebenned;
És miként a puszta szó
Repten repül, úgy kell veszőbe menned.
A „vidám természetű poéta” megpróbáltatásból megpróbáltatásba jutva sem adja fel a szellem kiküzdött jogát a lét értelmezésére: törődötten, meghiúsuló tervekkel, súlyosbodó betegségben és egy félig leégett ház kormos-omladékos falai között is van ereje a Halotti versek nagy szembenézésére. Rhédeyné temetéséhez valójában csak az utolsó két résznek van köze, ugyanis a kötelező búcsúztatást nem mellőzhette semmiképpen – a kompozíció zöme végső összefoglalása a lét nagy kérdéseire adható válaszoknak. „Légyek, hogy szenvedjek? és bánjam létemet? / Reményljek, de ez is gyötörjön engemet?” – teszi fel a személyesnek is értelmezhető kérdést, hogy ebből azután élet és halál, majd halál utáni lét képzetkörébe jusson. A halál most is természetes folyamatként jelenik meg, a „természet segédje s szolgája” minősítést kap, hiszen:
Ő általa forog ennek karikája;
De legkisebb rész sem veszhet el kezéről
Ő csak bont, de számol minden részecskéről.
Mindez „bölcs, igaz istent” revelál, azaz a természet tökéletessége most is mintegy bizonyíték számára, ám ezt az istent nem leli az erkölcs világában: a főúri közönség valószínű megrökönyödésére hosszan fejtegeti az igazságtalanságokat (,,A szegényt a törvény útján megkéselik”), s szándékát pompásan jelző összesítést ad:
A végső káromlás, a végső könyörgés
Hangjait egyszerre fojtja el a hörgés.
Bármennyire is tény, hogy Kant után – és ellenére – még mindig talál helyet a természetben a legfőbb lénynek, ami visszalépést jelent Az álomhoz képest, az erkölcsi szféra alapos fejtegetése, a nem is burkolt bírálat e részben arra figyelmeztet, hogy csupán bizonyos átrendeződés következett be nézeteiben. A hangsúly a lét elvont kérdéseiről áttevődött a konkrétumokra. Az sem kizárt, hogy a legfőbb lényt célzó „okoskodások” ily előadása szándékoltan torzít filozófiailag: természet és erkölcs párhuzamával az utóbbira is érvényesíteni kell a tökéletességet! Erre utal a folytatás is, amelyben történetiségében vizsgálja a hit és filozófia viszonyát. A „Filozófia, reveláció nélkül” alcím alatti hosszú fejtegetései bőven kiterjednek az ateista-materialista nézetek világára, a kétely letagadhatatlanul jelen van itt. Ehhez képest a keresztény naiv lírája, buzgó hite sovány ellentét: itt már nincs érv, s ez megkérdőjelezi az első két rész beállítását is. Úgy vetette fel a nagy világnézeti kérdéseket, hogy egyben elfogadhatók is legyenek közönsége számára, a kérdésfeltevés bátorságát, az intellektuális magatartást azonban ez nem kisebbíti, nem árnyékolja be.
Szellemének ez állandó készenléte, igénye a legsúlyosabb problémák felvetésére s az ezek feltárásához vezető utak szüntelen, megtorpanás nélküli keresése teszik kortársunkká Csokonait. Talán nem hiába várta éppen a XX. századtól a végleges elismerést. Egyébként „… a középnél valamivel magasabb volt, ifjabb korában nem sovány, s bár vállai nem szélesek, de izmos karjai és domború melle férfias tekintetet adának neki, mellyel a hosszúkás ábrázaton nyugvó komolyság s a fejét fedett tömött gesztenyeszín, lesimított hajazat nevelének; erős szemöldei alól eleven sötétkék szempár villogott; a némileg vaskos orr s ritka bajuszú himlőhelyes arc hatását, midőn társas örömtől felvidúlt, vonzó kifejezés szelídítette. Hangja nem harsány, de férfias; kiejtése kissé selypítő, de ez beszéde kelleméből nem vont el semmit. Erkölcsei, deák-korában s hasonlói közt pajzánok, sőt szilajok, mintha társainál nem akarna jobb lenni, szinte így élte utóbbi szakaiban is, távol minden pedántságtól, a társaságnak, mellynek részese volt, szeszélyeit, egész szellemét osztó”. (Toldy Ferenc i.m.).
Megjelent A Hét IV. évfolyama 47. számában, 1973. november 23-án.