Nagyvárad lakossága meghaladta a félszázezret. Ez a faktum nagy, beszélő igazság mimellettünk, kik ettől a Körös-parti modern, csupa élet, akció és haladásra hívott várostól vezető szerepet várunk. Elvitathatatlan, biztos, első szerepet a már talán agyon is dédelgetett főváros után.
Nem a lokálpatrióták nagyzása mondatja ezt velünk, de a valóságból, a tényekből merítők próféciája.
Ez a város, melyet lenyűgözött a magyar provinciák kétségbeejtő sorsa, még annyi eszközzel sem rendelkezett, mint többi társa.
És mégis csodásat fejlődött. Mi tudjuk, kik ismerjük ennek a haladásnak nehéz útját, roppant áldozatait. Mi tudjuk, hogy mennyi mindent teremtett volna ez az igazán kultúrvárossá predestinált város, ha csak félig megvolnának azok az anyagi tőkék, mely holt vagyon például Debrecenben.
A nagy, gazdag Debrecen alig 8000 lélekkel növekedett tíz év alatt. A kisebb Nagyvárad több mint 10 000 lélekkel. Aki a számokon kívül egyebet is akar látni: nézze végig a tíz esztendő annaleseit. A legnagyobb alkotások, a legcsodálatosabb áldozatok ehhez a tíz évhez fűződnek.
Ma már madártávlatból megtetszenek egy nagy, szép, hatalmas kultúrváros arányai. Anyagi és szellemi harmónia mellett lüktető, rohanó, boldogító élet: ezeket ígéri a jövő Nagyvárad. Ezeket az ígéreteket be kell váltani. Kötelességünk. Megrövidíteni a távolságot a mai és a jövő Nagyvárad között: mindnyájunk kötelessége.
Még egészen áthatva ettől az új, nagy gondolattól, s itt, ezen a helyen, azonnal, nem adhatunk részleteket, de öltsön alakot ez a szép, színes, ragyogó kép néhány nagy vonásban. A részleteket majd kitölti a munkás jövendő, melyen dolgozni mi sem fogunk kevesebb kedvvel, mint eddig. Mi, kikre a vezetés, iránytadás s ellenőrzés kötelessége vár a haladás nagy munkájában.
Az anyagi megerősödés lesz és lehet első stációja az útnak. Ennek pedig első lépése a jó közigazgatás. Bámulatos dolog, hogy ebben az igazán nyugati szellemű városban, mint volt képes tanyát verni a régi pátriárkális, szűkkörű, elfogult felfogásnál talán még közönségesebb: az úgynevezett szatócsbölcsesség. Legnagyobb átka egy nagystílű haladásnak, s örökös ellensége a nagytervű alkotásoknak. És éppen azért, mert idegenkedik a szatócsmérleget megbillentő nagy dolgoktól: minél nagyobb dologba kénytelen kezdeni, annál nagyobbat botlik. Ez teszi igazán méltánylásra méltóvá az eddigi alkotásokat, de ugyancsak ez magyarázza meg éppen a nagy alkotások ismert nagy hibáit. Nem vádolunk, de a lelkes, szívünket betöltő remények mellett is kedvünk volna ezekre a hibákra rámutatni. Nem tesszük. Így is megértenek bennünket azok a sokak, akik nevében beszélünk, s akikkel dolgozni és tenni fogunk.
A költségvetési vita nagy napjaira utalunk. Tovább nem lehet már a régi gazdasági elvek mellett boldogulni. A föld nem ad kenyeret ingyen. A pénzzel is szépen volnánk, ha csak arra vigyáznánk, hogy el ne lopják. Hogy legyen eszközünk is az építésre, azokat előbb be kell szerezni. Tessék hát végre előbbre látni, s más pénzforrásra is gondolni, mint az adóbehajtás. Tessék ennek a városnak új jövedelemi forrásokat nyitni! Jogunk van onnan szellemi gyümölcsöket várni, ahol a szellemi tőkét fizetjük meg. S jogunk van nagystílű produktumokat várni, ha mi nem szatócsosztalékra alkudtunk.
Csak egy tervre utalunk, mert ez nekünk a legkedvesebb.
Megbecsülhetetlen, századokkal előre segítő nagy tőkénk van – mely eddig alig kamatozott valamit. Világhírre érdemes két fürdőnkre gondolunk, mely valahol, műveltebb országban fürdővárost csinált volna Nagyváradból. Hogy ez a tőke eddig holt tőke volt, annak nem csupán a holt kéz volt az oka. De az, hogy nagy értéküket alig ismerte fel valaki. Ez a két páratlanul áldásos hatású fürdő úgyszólván még most is el van zárva a világtól. Ha a város valamiképpen meg tudná szerezni, berendezné, hozzáférhetőkké tenné: még most elképzelhetetlen eredményeket érne. Olyan eredményeket, melyek megváltoztatnák ezt a várost egészen.
Villamoskocsik, zsúfolásig megtöltve, egész nyáron szállítanák a vasúttól a pénzzel jött idegeneket. Nagyvárosi élet, forgalom költöznék ide. Fellendülne ipar, kereskedelem. Telepek létesülnének a város és a fürdők között. Hiszen ma már nincs távolság. S hogy a tisztviselőtelep annak idején tervezett helyén nem jöhetett létre, nem a távolság, ami nincs, hanem a botrányos közlekedési viszonyok az oka.
S ez az, ami többek között ennek a tervnek is akadálya. A villamosvasút még mindig a jövő zenéje. Útjaink rosszak. Kövezeteink éppen olyan borzasztók, mint a gyalogjáróink. Mind-mind a szatócsbölcsesség műve ez.
Ilyenek az építkezéseink, mióta a középítkezést monopóliummá tettük. Hogy csak egy példát mondjunk, mind jobban és jobban hangoztatják, hogy az új színház rossz. És van is igazuk. Potemkin-színház biz az. Csak a máz volt rajta szép. Az pedig már válik lefele… Ez azonban nem egyetlen példa. Sok-sok a hasonló.
Az új városház még tervképpen is aggaszt bennünket. Nagyon sok az ijesztő példa. Nem értjük, hogy nem jut eszébe valakinek városházának a Sas-szállodát átalakítani. Ennél szembeötlőbb megoldás pedig nem lehet. A város úgysem sok hasznot húz belőle. Bérháznak sem kell senkinek. A legszebb helyet díszteleníti el, holott átalakított formában mint városházat, bármely város irigyelhetné.
Így – ez ugyan a legkisebb ok – nem csinálna maga a város konkurenciát néhány nagy terhű előfizetőjének, s esetleg fellendülne az éjjeli, speciálisan vendéglői élet is, melynek hiánya nem olyan közömbös, mint sokan vélik, s melynek fellendítésére a rozoga Sas bizony nem sokat tehet.
Aztán még egy sereg reform, mely eddig a szatócsgazdálkodás miatt késett. A világítás kérdésének megoldása, a kaszárnyapolitika eldobása, sorompóba lépés az egyetemért folyó harcban, kiérdemelt újabb hivatalok megnyerése, utcarendezések, kultúrpalota, gyárak saját termelésünk feldolgozására stb. stb. Mindmegannyi az okos gazdasági politika megteremtője vagy pedig megteremtettje. Mindmegannyi könnyen elérhető s okvetlenül el is érendő.
Csak nagy, szabálytalan vonásokat adtunk. De ki-ki berajzolhatja a maga terveit.
Célunk az volt, hogy akcióra bírjunk, s még lázasabb munkára serkentsünk.Így lesz valóság minden nagyváradi ember szeretett szép álma.
Így lesz Nagyvárad olyan naggyá, amilyennek mi akarjuk. Félszázezren hagytuk el az elmúlt századot. Ez ígéri nekünk a mi álmaink valóra válását. Bízunk, hogy így lesz, és dolgozunk, hogy így legyen!…
A. E.
Szabadság 1901. január 17.
Rovat: VÉLEM ÉN