Fides, spes, caritas. Eme három úgynevezett isteni erény közül az elsőnek (hit, bizalom) a nevét vette föl harmincnégy éve a most megbukott rezsim fő haszonélvezője, Orbán Viktor pártja. Méltatlan volt a névhez, cinikusan visszaélt milliók hitével, eltékozolta a belé fektetett bizalmat, eltiporta a spest (a reményt), gyűlöletbe fordította a nemzeti egységet, a szeretet minimumát (a caritast).
Most szombaton – egy közszolgálati műsor címével – az történt, amit a felvonulók kértek. Elment a magyar nép a Kossuth térre, és birtokba vette az Ország Házát. Hála Istennek, vértelenül. Emiatt is mondhatjuk, hogy április 12-én még Orbánék is jól jártak. Mert ha maradtak volna, katasztrófába menetelő politikájukkal csak azt érték volna el, hogy az istenadta nép nem a Kossuth térre ment volna végül, hanem Hatvanpusztára, fáklyákkal.
Orbán egyébként változatlanul okos. És cinikus. Most beküldte a T. Házba azokat, akikért nem kár. A 44 fős Fidesz-frakció politikai halálra ítéltek gyülekezete, akik ostobaságukban még azt sem fogják fel, hogy az ő arcuk, karrierjük ég majd el a 16 évnyi rothadt, korrupt rezsim bűneinek perzselő, lassú tüzében. Persze nem kár értük. Ugyan ki hiheti, hogy teszem azt Németh Balázsnak vagy Vitályos Eszternek egyszer majd valami értelmes gondolata fog támadni? Vagy hogy Lázár János majd hitelesen érvel a korrupciós vádak ellenében?
Új korszakra ébredünk. Ez a korszak nem lesz könnyebb a minap eltemetettnél. Mégis három okból reméljük (spes!), hogy jobb lesz. Először is megszűnik a hamisságok rémuralma a fejekben. Véget ér a háborúval riogatás, a Brüsszeltől való félelem stb. Aztán örülhetünk, mert végre normálisan lehet beszélni a valós életünkről – amely bizony gondokkal teli. De nem a gondmentes tunyaság a cél, hanem az értelmes cselekvés, amit szükségszerűen megelőz a tárgyszerű megvitatás, érvelés. És mindenekelőtt a caritas, a nemzeti összetartozás-tudat regenerálódása. Ez utóbbi lenne az újjászülető közszolgálati médiumok legfőbb feladata.
Szörényi Leventét hallom: „De addig, jaj, az úton, az úton, az úton száz halál vár”. S hogy miért? Erre szerkesztőségünk példaképe, Tibor kollégánk dédapja, a magyar sajtótörténet állócsillaga, Pethő Sándor figyelmeztet életének meghatározó, sőt sorsalakító írásában, a Capuában című publicisztikájában. Ezt 1940. június elején tette közzé, amikor a Wehrmacht páncélosai éppen legázolták Franciaországot, az angol expedíciós hadsereggel együtt. (Fontos: a cikk teljes szövegét nem ismerjük, csak a cenzúra által sokszorosan megrövidítettet. És Pethőnek távoznia kellett a Magyar Nemzet éléről.)
Szóval ez az a figyelmeztetés, amelyet pont az ilyen alkalmakon kötelező föleleveníteni: „Nem a kudarc demoralizál, hanem a siker.” „A férfias lelkületű embereket fölemeli a küzdelem részegítő mámora, de a siker, a cselekmény befejezése, az erőkifejtés eredménye – sajnos – többnyire elvakultakká, dölyfösökké, ennélfogva gondatlanokká teszi azokat, akik – hogy Cicero szép szavait idézzük – különben mintegy élvezetet találnak a balsors elleni küzdelemben.”
Add, Uram, hogy ne így legyen. Ámen.
